A World Popular Song Festival vagy Yamaha Music Festival, nem hivatalosan a „Keleti Eurovíziós Fesztivál” egy nemzetközi dalverseny volt 1970 és 1989 között a tokióiYamaha Music Foundation szervezésében. Az első rendezvényt 1970. november 20-22-én rendezték 37 résztvevővel különböző országokból.[1] Az eseményt a tokiói 14,200 férőhelyes Nippon Budokan Hall-ban rendezték meg. Minden előadó szigorúan élőben énekelt és minden fellépőt a Yamaha Pops Orchestra kísért.
A dalverseny
A WPSF szellemi atyja Genichi Kawakami, a Yamaha Music Foundation elnöke volt, aki a 60-as évek végén kétségbeesetten keresett egy megfelelő eszközt arra, hogy tovább fejlesszék a zenét és a zene iránti érdeklődést.[2] Kezdetben nemzetközi zeneiskolákat hozott létre (Yamaha Music School) amelyek 1965-től jöttek létre szerte a világban (USA, Németország, Mexikó, Kanada, Thaiföld) és a Yamaha Music Foundation arra kérte az iskolákat, hogy küldjenek be dalokat a versenyre. Az Egyesült Államok és Kanada lelkesen reagált a kezdeményezésre, és több énekest is elindítottak az 1969-es versenyen.[2] Amerikából Joan Wignesst és Betty Deant, míg Kanadából Evelyn Heeset küldték Tokióba. A hangsúly a dalokon volt, de nagy figyelmet kaptak a szerzők is.
A WPSF tényleges alapjait 1969-ben rakták le és november 23-án került megrendezésre Nemu-no-Sato vagyis Competition Concours Final címmel, de ezt módosították Popcon-ra. Az első Popcon tulajdonképpen egy japán fesztivál volt, amelybe nemzetközi előadók is benevezhettek.
Az első Popcon dalversenyt 1969 november 23-án rendezték meg. Akkor 3 ország, Japán, USA és Kanada vett részt és összesen 41 dal indult a versenyen. 3 előadó nyerte meg a nagydíjat, de emellett "kiemelkedő dal" kategóriában is osztottak elismerést. A győztes kilétéről nincs pontos adat.
Az alapítvány mottója: "Örömet szerezni a nemzetek között a zenén keresztül", továbbá, hogy nincsenek határok, tehát bármely országból, politikai nézetektől függetlenül részt lehetett venni a versenyen.[2]
1970-ben Kawakami úgy döntött, minden évben november táján megrendez egy független nemzetközi dalverseyt a tokiói Nippon Budokan Hall-ban tehát 1970 november 20-22 között Tokyo Internatinal Song Contest címmel rendezték meg a versenyt és Japán szerte is több regionális elődöntőt tartottak. 1970-ben már 47 országból 584 versenyző érkezett, hogy a két elődöntőn bekerülhessenek a legjobb 21 közé jutásért. Az első WPSF győztese Izrael volt Hedva & David duettjével. Ani Holem Al Naomi(Naomiról álmodom) című daluk két millió példányban kelt el világszerte, mely megalapozta az új fesztivál komolyságát és világszerte egyre nagyobb érdeklődés mutatkozott a Dalverseny iránt. A tökéletes szervezés, a kiváló együttesek és a lenyűgöző látványtechnika is hozzásegítette hogy egyre népszerűbb lett a WPSF. Háromszor is díjazták magát a dalversenyt; a Legjobb Zenei Fesztivál a Világban; Legjobb Rendező - bronz díj; Nemzetközi Fesztiválszervezetek Szövetségének díja.
Mivel a fesztivál nyitott volt, így bármely országból, akár több résztvevő, több dallal is részt vehetett. Több előadót helyi táncdalfesztiválokon választottak ki, vagy az előadó vagy a lemezkiadó benevezhette a pályázó dalt. De nemzetközi zenei fesztiválokon (Cannes) is felfigyeltek a tehetséges előadókra, de volt példa arra is, hogy a Yamaha Music Foundation küldött meghívót egy egy ismertebb énekesnek.[2] A dalversenyesn az akkori kor vezető zenei stílusirányzatai szólaltak meg, gyors tempójú rockdalok, popballadák és vidám diszkóslágerek, de előfordult blues, hard rock, r'n'b és jazz is. Illetve a nyolcvanas években divatba jött szintetizátor alapú dalok. Az egzotikus országok résztvevőinek köszönhetően felcsendültek reggae, szamba, flamenco stílusú dalok is.[2]
Nippon Bdokan Hall
1970 és 1982 között három egymást követő napon került megrendezésre a fesztivál. Az első két napban a már korábban szakmai zsűri által kiválasztott legjobb 40-45 japán és külföldi pályázó lépett színpadra a kétfordulós elődöntőben, majd a harmadik napon a legjobb 12-15 vehetett részt a döntőben. 1983-tól már csak kétnaposra szűkült a verseny. Az első nap lezajlott az elődöntő, a második napon pedig a döntő. 1986-tól pedig már csak 1 napig tartott a fesztivál, ahol a legjobb versenydalokat énekelték el.[2]
Japán és külföldi tv-csatornák is közvetítették az eseményeket illetve összefoglalókat. Japánban a Fuji TV 30 milliós nézőszámot ért el a műsor ideje alatt, míg világszerte 100 millióan követhették figyelemmel az eseményeket, többek között a BBC1 (TV és rádió) valamint a mexikói Televisa jóvoltából.[2]
Kezdőként számos ismert előadóművész próbálta ki szerencséjét a WPSF fesztiváljain, köztük az ABBA is, még Björn & Benny néven, miközben két társuk, Agnetha és Anni-Frid a háttérben vokálozott; Céline Dion, aki az 1982-es fesztiválon különdíjat nyert a legjobb dal kategóriában; csak úgy, mint később Bryan Adams, Eros Ramazzotti, Demis Roussos, La Toya Jackson vagy az Erasure együttes. Bonnie Tyler már mint nemzetközileg is ismert és elismert énekesnő 1979-ben nyerte meg a fesztivál nagydíját (Grand Prix-díj), ami után rögtön lemezei és válogatásalbumai jelentek meg Japán kiadásban.
1987-ben volt utoljára hivatalos Yamaha Dalverseny, 1988-ban 12 ország 15 előadója lépett színpadra, köztük Kyle Minogue is, de eredményt nem hirdettek. 1989-ben pedig egy jubileumi koncertet (All-Star Edition) adtak az előző évek nyerteseinek 9 legjobbja, melyek két-két dalt adtak elő. A Neoton Família a nyertes, Time Goes Bye illetve a European Rock című dalukat adták elő. Két vendégország is meghívást kapott az eseményre. A Dél-Afrikai Köztársaság egy neves előadója az And Friends nyitotta a jubileumi koncertet a Children Of The World című dallal, majd az 1970-es fesztivál győztes dalát adták elő japán nyelven Judy Ongg és Tsunehiko Kamijo Naomi No Yume címmel. A kilencedik fellépő Bonnie Tyler volt, aki nyertes dalával (Sitting on the Edge of the Ocean) és Holding Out for a Hero című slágerével zárta a sort. A fináléban pedig a szintén díszvendégként hívott Stevie Wonder énekelte el Parents Of The World című dalát.
Az esemény 10 millió yenes bevételét a UNICEF javára ajánlották fel.
1969 és 1988 között 115 ország, köztük Tajvan, Niger, Ceylon, Zaire, Kuba, Uruguay is indított résztvevőt. Rekord számú külföldi (nem japán) versenyző jelentkezett. 1986-ban 58 országból 2072 pályázat érkezett. A legtöbb külföldi Európából (~40%) ezt követi Észak-Amerika (~25%), Ázsiából, Japán kivételével (~20%) a maradék ~15% Afrikából, Dél-Amerikából és Óceániából érkezett. A fesztiválra összesen 500,000 dallal pályáztak, ebből 650-et énekelhettek el az elődöntőkben és a döntőkben.[2]
1973-tól 1987-ig, majd az 1989-es jubileumi Dalverseny hanganyagát minden évben kiadták LP lemezen illetve több válogatáslemezt is kiadtak Japánban a fesztivál legjobb dalaival.
A zsűri
A WPSF zsűrije teljesen "amatőrökből" állt, így garantált volt a korrekt pontozás. A dalt a saját érdemei alapján kellett megítélni és nem a zeneszerző vagy az előadó ismertségétől, vagy személyétől. A hétköznapi emberek előítéletek nélkül tudják megítélni a dalokat.
Két csoportot hoztak létre. Az egyikben a japán esküdtek, a másikban pedig a nemzetközi bírák. Minden évben új bírákat választottak mindkét csoportban. Aki benyújtotta a pályázatát, kapott egy igazolást amelyre elbírálásokat kellett szimulálni korábbi regionális dalversenyről és ezt vissza kellett küldeni a Yamaha Music Foundation részére. Ezek alapján választották ki az esküdtek a legjobb 15-öt, figyelembe véve, hogy a jelentkezők nyitottak az új zenei irányzatokra és következetesen tudják kommentálni a dalokat. Ezek után egy 1 órás vitán kellett részt venni, melynek eredményeképpen választották ki azt a 7 külföldi zsűritagot, akik később értékelhették a versenydalokat.[2]
A díj
A Yamaha World Popular Song Festival Grand Prix díja egy arany medál volt illetve a hozzá tartozó emlékplakett valamint a győztesnek járó, kezdetben 4 ezer, majd 5 ezer és a hetvenes évek végétől már 10 ezer dolláros pénzjutalom. A második helyezett ezüst medált vehetett át.
Az aranymedált Yasusuke Adachi a egyik legnépszerűbb japán tervező készítette.
A "kiemelkedő teljesítmény" jutalma 200 dollár volt, míg a "kiemelkedő dal" értéke 1500 dollár. A "Kawakami díj" (amit csak Japán előadóknak ítéltek oda) 2000 dolláros honoráriummal járt, míg a "legjobb dal" kategória nyertese 3000 dollárral lett gazdagabb. A közönségdíj nem járt jutalommal.[2]
Magyar sikerek és kudarcok
1970- Magyarországról az Omega együttes, vagyis Janos Kober & Omega Group dala jutott be a versenyre és az első elődöntő 14. fellépőjeként adták elő a Gyöngyhajú lány című daluk angol verzióját, Girl With Pearls In Her Hair címmel. 1970-ben 34 ország 584 versenydala közül került be a legjobb 21 közé. A döntőben a 3. helyen végeztek, kiemelkedő előadás és kiemelkedő dal kategóriában díjazták az együttest.
1971 - A Locomotiv GT Touch Me, Love Me, Rock Me című dalukkal szintén bekerültek a fináléba. A 14. helyen végeztek, de díjat nem nyertek. Ebben az évben 56 országból 767 dalból választották ki a legjobb 24-et. Ebben az évben adták ki első ízben a dalverseny fináléját dupla bakelitlemezen WORLD POPULAR SONG FESTIVAL IN TOKYO 1971 - LIVE 2-LP címmel. Az első lemez, B oldalának 4. dala az Omega slágere.
1972 - Kovács Kati került be a legjobb 46 dal közé, és a második elődöntőben adta elő Van jó minden rosszban című dalát, azonban a legjobb 22 közé már nem került be.
1973 - Koncz ZsuzsaHé, Mama című dalával eljutott a második elődöntőig, de a fináléban már nem sikerült újra fellépnie.
1974 - Ismét magyar siker, Vincze Viktória Hány Éjjel Vártam című dalával az első elődöntőben, negyedikként lépett színpadra és sikerült továbbjutnia a legjobb 23 közé. A döntőben a harmadik helyen végzett és kiemelkedő dal kategóriában díjazták.
1975 - A fesztivált Gábor S. Pál Yamaha himnusz szerzeményével nyitották meg. Ismét a Locomotiv GT utazott Tokióba, ugyanis 32 ország 1546 versenydala közül bejutottak a 42 legjobb közé, és a második elődöntőben adták elő Álomarcú lány dalukat, azonban a legjobb 22 közé nem jutottak be.[5] Mivel a rendezőség a beválogatott dalok közé sorolta Katona Klári egyik korábbi Made in Hungary-s számát is Schöck Ottó - S. Nagy István: Mikor rád talál a hajnal, így Katona Klári is ott volt az eseményen.[forrás?]
1977, 1978 - Nem jutott be magyar dal az elődöntőkbe.
1979 - Szűcs Judith, A Tender Loving Touch című dalával sikerült bekerülnie a legjobb 32 közé, azonban az első elődöntőt követően nem jutott be a fináléba.
1980, 1981, 1982 - Nem jutott be magyar dal az elődöntőkbe.
1983 - A legnagyobb magyar siker a Dalfesztiválon. A Neoton Família (Newton Family) Time Goes Bye című dalukkal megnyerték a Grand Prix díjat. 60 ország, 1994 versenydala közül lettek ők a legjobbak. A győztes dal többféle kiadásban is megjelent Japánban, illetve szintén csak a szigetországban kiadtak egy More Greatest Hits 20 lemezt is. Többen feldolgozták a slágert, többek között japán énekesek is.
1984 - Katona Klári, Amíg Várok Rád című dalával bekerült az elődöntőbe, de nem jutott tovább a fináléba.
1985, 1986 - Nem jutott be magyar dal az elődöntőkbe.
1987 - A dalverseny már nem kétfordulós elődöntővel kezdődött, hanem egy fordulós volt. Magyarországról egy kevésbé ismert együttes, a Viki & Flirt jutott be a legjobb 15 közé és a 11. helyen végeztek Rock And Roll Ride című dalukkal.
1988 - Nem jutott be magyar dal a versenyre és győztest sem hirdettek.
