PROFILPELAJAR.COM

	Viola d’amore
	Más nyelveken
	angol/olasz/német: Viola d’amore ; francia: Viole d’amour
	Besorolás
	Húros hangszer ; Vonós hangszer ; Gamba család
Sachs–Hornbostel-féle osztályozás	321.322-71
Rokon hangszerek	Viola da gamba, Brácsa, Hegedű, Hardanger fidula, Quinton
Hangszerjátékos	Hegedűs, Brácsás
	Hangterjedelem
	A Wikimédia Commons tartalmaz Viola d’amore témájú médiaállományokat.

A viola d’amore (olasz; szerelmi hegedű) egy vonós hangszer, a viola da gamba család tagja, de erős hatások érték a viola da braccio, azaz a hegedű hangszercsaládjából is.

A hangszer a dallamhúrok mellett rezonánshúrokkal, úgynevezett együttrezgő húrokkal is rendelkezik, s ezeknek köszönhetően a rajta megszólaló muzsika sokkal zengőbben, „visszhangzóbban” cseng, mint például ha hegedűn játszanák. Idézzünk a viola d'amore hangjának leírása kapcsán Leopold Mozarttól, aki a Versuch einer gründlichen Violinschule-ben így ír: „[hangja] különösen bájos a csöndes estében”, ill. Johann Gottfried Walther zenei lexikonából: „hangja ezüstös csengésű, emellett felettébb kellemes és bájos”.

Története

Első említése az angol John Evelyn 1679. november 20-i naplóbejegyzése, aki így ír: "Újdonsága és bája miatt az öt fémhúros, vonóval megszólaltatott viola d'amore más, mint a hétköznapi hegedűk (…), meglepőbb és édesebb hangszert még nem hallottam nála."

A hangszer a fénykorát a 17. század végén és a 18. század első felében élte, annak ellenére, hogy speciálisan viola d’amoréra képzett játékosok ekkor sem voltak. Általában csak váltóhangszerként használták a többi karon tartott vonós hangszert is megszólaltató zenészek, ahogyan például az oboisták az oboa da cacciát.

1838-ban Gustav Schilling zenetörténeti enciklopédiájában már ezt írta: "Korábban a hangszer a kulturáltabb emberek egyik kedvenc hangszere volt, s alig támadt még a kisebb együttesek közül is olyan, amelyikből a viola d'amore hiányzott volna. De mára, amikor minden annyival harsányabb és zajosabb, szinte teljesen kiveszett."

A hangszer a XVIII. század után valóban visszaszorult, sok példányt mélyhegedűvé alakítottak át. A zeneirodalomból és a köztudatból mégsem tűnt el teljesen, és a barokk zene historikus előadásának felfedezéséig ismételten fel-felbukkant. Világirodalmi példaként említhetjük, hogy Thomas Mann egy viola d’amore játékost szerepeltet Doktor Faustus című regényében.

Felépítése

A viola d’amore testformája a gambákéra hasonlít: háta lapos, válla csapott. A hanglyuknak több formája is lehet, az „iszlám tűz” szimbólumtól kezdve a kard szimbólumig, de mindenképp eltér a hegedűk és gambák f, illetve c alakú hanglyukjától. A hangszertest hosszúsága egy modern brácsának megfelelő, 36–42 cm. A hegedűhöz hasonlóan a fogólapon nincsenek érintők. A hosszú kulcsszekrénynek az együttrezgő húrok számától függően 5-21 hangolókulcsa van, a végén, a hegedű csigájának helyén rendszerint egy női fej van kifaragva. A női fej szeme olykor kendővel van bekötve, utalva a „vak szerelem” széltében elterjedt toposzára és a hangszer nevére.

Húrok

A viola d'amorénak általában 12 vagy 14 húrja van. 6 vagy 7 húron játszanak ténylegesen, és ugyanennyi az ún. együttrezgő húrok száma. Ez utóbbiak a dallamhúrok alatt futnak, a vonó számára nem hozzáférhetőek, de szintén megszólalnak, ezáltal „hangkörnyezetet” generálnak a többi húr által kiadott hanghoz. Az együttrezgő húrok és a rendes húrok aránya változhat.

Eredetileg (az 1600-as évek közepén) a viola d'amorén nem voltak együttrezgő húrok, hanem az adta a hangszer különlegességét, hogy fémhúrokkal (5 vagy 6 darab) szerelték fel, ami a hegedűknél, ill. az egyéb modern vonósoknál csak a 20. század elején terjedt el. Ez a korai viola d'amore voltaképp egy áll alatt tartott, fémhúros, kis méretű viola da gambaként is értelmezhető. (Ez a hangszer szoros hasonlóságot mutat egy másik ritka hangszerrel, a quintonnal.) Az 5–7 fémhúros változat igen sokáig létezhetett. Az együttrezgő húros viola d'amore konstrukció ezzel szemben bélhúrokkal van felszerelve. Ez a kettősség valószínűleg a XVIII. század közepéig tartott. Mindenesetre hangjuk nagyon hasonlított, mert a különböző forrásokban az eltérő felépítésű hangszerekhez hasonló leírásokat adnak. Például a német Fuhrmann egy 1706-os írásában szinte ugyanazokat a szavakat használja egy rezgőhúr nélküli viola d’amore leírására, mint Leopold Mozart 50 évvel később.

A hangszernek englisches violett vagy violetta néven ismeretes egy olyan fajtája, ahol kétszer annyi az együttrezgő húr, mint a játszóhúr. A kulcsszekrény ezért érthetően még hosszabb, a hangszer korpusza karcsúbb a viola d'amorénál, széle hullámos. Elsősorban dél-német vidékeken terjedt el. Kifejezetten englisches violettre komponált művet nem ismerünk, feltehetően a viola d'amorék repertoárját szólaltatták meg rajta.

Hangolás

A 7/14 húros változat standard hangolása: A, D, a, d', fisz', a', d" – tehát a D-dúr hármashangzat hangjai. A 6/12 húros hangszer esetében a legmélyebb A húr hiányzik.

A viola d'amore különleges hangzásának lényegéhez tartozik, hogy minden húrja zeng; ez pedig csak akkor valósul meg, ha moduláció nélkül, egy tiszta D-dúr dallam szólal meg rajta. Minél távolabb kerül egy darab, vagy akár egy dallamtöredék is előjegyzés szempontjából ettől a preferált tartománytól, a viola d'amore hangja annál tompább, annál kevésbé jellegzetes, zúgó. Ennek a ténynek köszönhető, hogy a viola d'amoréra írott darabok többsége D-dúrban van.

A hangnembeli korlát azonban kis mértékben orvosolható a húrok áthangolásával. Például a fisz' húrok fél hanggal történő lehangolásával (így f'-et kapunk) máris egy D-dúr helyett d-mollban zengő hangszert tartunk a kezünkben. A d húrok fél hanggal történő lehangolása által egy A-dúrt kedvelő hangszerrel, a d és fisz húrok egy egész hanggal történő lehangolása esetén pedig egy a-mollban zúgó hangszerrel van dolgunk.

Ezért érthető, hogy a viola d'amore esetében fontos, hogy könnyű és egyszerű legyen a hangolás, és akár darab közben, szünetek alatt át lehessen hangolni a hangszert, hogy egy megváltozott előjegyzés után is megmaradhasson a jellegzetes, „viola d'amorés” hangzásvilág.

A viola d'amore hangolása azonban nem volt egységes, koronként és országonként változhatott. Walther zenei lexikona c-moll és C-dúr hangolási rendet ismertet, Johann Philipp Eisel pedig egy teljesen szokatlan F, B, c, g, c', f', b' hangolásról ír a Musicus autodidactus-ban. Leopold Mozart megemlít még egy viola da gambákról ismert terc-kvart hangolási módozatot, sőt egy hegedűkhöz hasonló kvintekre épülő hangolást is. Ez utóbbit Walther is ismeri.