Vihuela
Besorolás
húros fogólapos, pengetős, vonós
Sachs–Hornbostel-féle osztályozás	321.322-5
Menzúra	540 – 600 mm
Hangolás	Gg – cc' – ff – aa – d'd' – g'
Rokon hangszerek	reneszánsz gitár, nyugati lant
Hangszerjátékos	Gitáros, lantos
A Wikimédia Commons tartalmaz Vihuela témájú médiaállományokat.

A vihuela szóhoz kapcsolódó másik szócikkért keresd fel a Mexikói vihuela szócikket

A vihuela húros hangszer, gitárszerű körvonala, lapos háta van. A 15–16. századi Spanyolországban főúri, királyi udvarokban használták, pengetéssel és vonóval megszólaltatható változatai is voltak. Neve az olasz viola szóval azonos forrásra vezethető vissza.

Hosszúkás, középen elvékonyodó formájú, lapos tetővel, háttal, hajlított kávával felépített hangszer. A fogólap a tetővel egy síkban van, bundozott. A nyak végén enyhén hátradöntött, lapos hangolófej található, benne fa hangolókulcsokkal. Nagyon hasonlít a korai gitárokra. A fennmaradt hangszerek egyikének háta a görög oszlopokhoz hasonlóan barázdált felületű, e típus neve vihuela acanalada, a sima vagy enyhén feszített hátú típus neve vihuela llana.

A vihuela húrozása, hangolása rendszerint követte a korabeli lantokét, leggyakrabban hat kórusos volt. Jellemző hangolása:

• Gg-cc'-ff-aa-d'd'-g'.

A hangszernek egyaránt voltak pengetős és vonós változatai,

• vihuela de mano az ujjakkal,
• vihuela de péñola a pengetővel, plektrummal,
• vihuela de arco a vonóval megszólaltatott hangszer, vagyis a viola da gamba.

A vihuela említése elsőként a 15. században, az Aragóniai Királyságban fordul elő. A hangszer a 16. században érte el fejlődésének fénypontját, amikor a spanyol királyi udvarok ünnepelt, divatos hangszere lett. Ebben az időben Európa többi részén viszont a lant vált a „hangszerek királyává”, jutott népszerűsége csúcsára. Jellemző erre a kettősségre, hogy amíg Európában a vihuelát „spanyol lantnak” nevezték, a spanyolok a lantot a maguk részéről „vihuela de flandes”-nek, flandriai vihuelának hívták.

Az Ibériai-félsziget visszafoglalása a móroktól, a reconquista a 15. század végére vált teljessé. A nyugati lant feltehetőleg túlságosan szorosan kapcsolódott a mórokhoz, ezért lehetett szükség egy olyan hangszerre, amin a lant korabeli repertoárja játszható volt, ugyanakkor nem emlékeztetett az arab lantra. E célra volt alkalmas a vihuela.

16. századi tündöklése után fokozatosan átadta helyét az öthúros gitárnak, míg teljesen el nem tűnt a zenei köztudatból. A 20. században gyakorlatilag újra fel kellett fedezni ezt a hangszert, amit tudunk róla, azt a mindössze három fennmaradt példányból, korabeli ábrázolásokból, és különböző leltári jegyzékekből tudjuk. Mindezek ellenére ma már újra szólnak a régi zene híveinek kezében az összegyűjtött adatok alapján rekonstruált hangszerek.

Összesen hét vihuelára írott tabulatúráskönyv maradt fenn napjainkig, a következők:

• Luis de Milán (1500 – 1561): Libro de música de vihuela de mano intitulado El maestro, Valencia, 1536
• Luis de Narvaez (kb. 1490 – 1547): Los seys libros del delphin del musica en cifra para tañer vihuela, Valladolid, 1538
• Alonso Mudarra (kb. 1510 – 1580): Tres libros de musica en cifra para vihuela, Sevilla, 1546
• Enriquez de Valderrabano (cca. 1500 – 1557 után): Libro de musica de vihuela intitulado Silva de sirenas, 1547
• Diego Pisador (1509 – 1557): Libro de musica para vihuela, Salamanca, 1552
• Miguel de Fuenllana (kb. 1500 – 1579): Libro de musica para vihuela intitulado Orphenica lira, Valladolid, 1554
• Esteban Daza (kb. 1537 – kb. 1594): Libro de musica en cifras para vihuela intitulado El parnaso, Valladolid, 1576

• Duo Chambure spanyol reneszánsz vihuela duett
• Egy vihuela oldal