V. Magnus Erlingsson (1156[2] – 1184. június 15.[2]) norvég király 1162-től haláláig. Őt koronázták meg elsőként Norvégia és egyben Skandinávia uralkodói közül is.[2]
Élete
Magnus Erling Skakke és Krisztina Sigurdsdotter (I. Sigurd leánya) fiaként született. Édesapja 1161-ben ültette a gyermek királyt a norvég trónra, II. Haakon ellenében. A norvég érsek a koronázásért cserében elnyerte a római katolikus egyház királyi támogatását.[2] Uralkodása második évében felléptették ellene II. Sigurd fiát, III. Sigurdot, de Erling a következő évben lefejeztette.[3] Ezek után 1164-ben a Bergeni országgyűlés kimondta az ország föloszthatatlanságát.[4] Mivel a dán király is támogatta Magnus királyságát és vele Erling uralmát, csakhamar elismerte egész Norvégia, bár a nép nem tudott belenyugodni abba, hogy uralkodója ne Széphajú Harald fiági utódai, az Ynglingek közül kerüljön ki.[3] Így természetes hogy a gyermek király ellen is sok trónkövetelő támadt, de az erélyes Erling egymás után elfogatta és kivégeztette őket.[3] Egyikükért – a saját mostohatestvéréért, aki anyjának korábbi házasságából származott – maga Magnus király kért apjától kegyelmet, de az a következő szavakra fakadt: – Nem sokáig fogod akkor békén kormányozni országodat, ha mindenben lelkiismeretesen cselekszel – és lefejeztette a saját mostohafiát.[3]
Veszedelmesebb volt Eystein Mejla felkelése. Ő IV. Harald unokájának adta ki magát és párthíveit mély sziklaszakadékokban gyűjtötte össze.[3] Ott éltek rettenetes szegénységben, olyan szegények voltak, hogy még ruhájuk sem volt, hanem nyírfa kérgével fedték be lábukat és derekukat.[3] Ezért nevezték el őket nyírfalábúaknak. Vad bogyókból éltek, a nyírfa meghasított oldalából kicsorgó levet itták, nyírfahéjat rágcsáltak, de bátorságukat nem vesztették el.[3] Egyszer azonban télen már olyan nagy lett közöttük a nyomorúság, hogy egész komolyan elkezdtek tanácsot tartani azon, hogy mi volna a jobb: ha egy szikláról egymásután a tengerbe ugrálnának, vagy pedig ha karddal ölnék meg egymást s az utolsó a saját kardjába dőlne.[3] Magnus legyőzte az ő felkelésüket is, és szétverte őket.[5] Eystein maga egy parasztnak a kunyhójába menekült, de a paraszt ahelyett, hogy menedéket adott volna neki, agyonverte és holttestét elvitte Magnus király elé.[5] Mialatt ez az ellenség hulláját szemlélte, hirtelen odaugrott egy nyírfalábú, akit addig nem vettek észre és olyan súlyos sebet ejtett a királyon, hogy az csak nagy nehezen gyógyult ki belőle.[5] A mindössze vagy 70 főre olvadt nyírfalábúak élére most egy rendkívül vakmerő férfiú állt: a magát II. Sigurd fiának valló Sverre.[5] Nagy sereget gyűjtött maga mellé és haddal támadt a királyra: az ütközetben ha Magnus nem is, de édesapja, Erling elesett.[5] Erre Magnusnak menekülnie kellett az országból, de dán segítséggel visszatért és váltakozó szerencsével harcolt Sverre ellen, mígnem 28 évesen egy tengeri ütközetben lelé halálát.[5] Utóda – törvényes fia nem lévén – Sverre lett.
Gyermekei
Magnus Elrid Björnsdottert[6] vette feleségül, aki három gyermeket szült férjének:
↑ abcdefghTolnai Világtörténelme, Középkor II., szerkesztette: Dr. Mangold Lajos és Dr. Horváth Cecil, Budapest, A Magyar Kereskedelmi Közlöny, Hírlap- és Könyvkiadó Vállalat kiadása (Hasonmás kiadás, Kassák kiadó, Budapest, 1992), 411. oldal
↑Csató Tamás − Gunst Péter − Márkus László: Egyetemes történelmi kronológia I-II., Tankönyvkiadó, Budapest, 1984. júliusa, ISBN 963-17-7223-3, 171. oldal
↑ abcdefTolnai Világtörténelme, Középkor II., 412. oldal
↑Norway 4 (angol nyelven). Genealogy.eu. (Hozzáférés: 2011. január 10.)
