PROFILPELAJAR.COM

	V. Henrik
	IV. Henrik átadja a hatalmat fiának, V. Henriknek
	Német király
	Uralkodási ideje
	1099. január 6. – 1125. május 23.
Koronázása	Mainz; 1106. január 6.
Elődje	IV. Henrik
Utódja	III. Lothár
	Német-római császár
	Uralkodási ideje
	1111 – 1125. május 23.
Koronázása	Szent Péter-bazilika, Róma; 1111. április 13.
Elődje	IV. Henrik
Utódja	III. Lothár
	Életrajzi adatok
Uralkodóház	Száli-ház
Született	1086. augusztus 11. (?); Goslar
Elhunyt	1125. május 23. (43 évesen); Utrecht vagy Nimwegen
Nyughelye	Speyeri dóm;
Édesapja	IV. Henrik német-római császár
Édesanyja	Savoyai (Torinói) Berta
Testvére(i)	(III.) Konrád német király; Németországi Ágnes bajor hercegnő;
Házastársa	Matilda német-római császárné
	A Wikimédia Commons tartalmaz V. Henrik témájú médiaállományokat.
	Sablon • Wikidata • Segítség

Ez a szócikk a német-római császárról szól. Hasonló címmel lásd még: V. Henrik (egyértelműsítő lap).

V. Henrik (németül: Heinrich V.), (1081. január 8.^[1] vagy 1086. augusztus 11.^[1] – 1125. május 23.^[1]/25.^[2]) német társkirály 1099-től, egyeduralkodó 1105-től, német-római császár 1111-től haláláig; a Száli-ház negyedik és egyben utolsó uralkodója volt.

Élete

Trónralépte

1099-ben édesapja, IV. Henrik megválasztatta német királynak idősebb, rebellis fia, Konrád helyébe. 1105-ben viszont Henrik volt az, aki fellázadt, és kikényszerítette apja lemondását.

Az invesztitúra kérdése

Henrik már közvetlenül trónra lépését követően megindult az ellenségeskedés a pápával. Amikor ugyanis II. Paszkál pápa 1106-ban a guastallai zsinaton eltiltotta az invesztitúrától, 30 000 lovag élén Róma felé indult.^[2] A fenyegetett pápa ekkor más megoldás hiányában oly szerződést kötött Henrikkel, amelynek értelmében az összes papság nevében a világi (hűbér) birtokok haszonélvezetéről lemondott, hogy ilyenformán az invesztitúrát feleslegessé tegye.^[2] A ravasz Henrik jól tudta, hogy a főpapok ezt a szerződést soha nem fogják elismerni, de azért elfogadta ezt a változatot, a pápától pedig azt követelte, hogy őt a szerződés ünnepélyes elfogadása után azonnal császárrá koronázza.^[2] Az a hangos tiltakozás azonban, mellyel a Szent Péter-templomában egybegyűlt papok a szerződést elvetették, Paszkál pápa békés tervét meghiúsította és azt eredményezte, hogy a német lovagok és a papok között a szent helyen véres tusa fejlődött.^[2] Henrik kapván az alkalmon, a pápát szószegés ürügye alatt több bíborossal együtt fogságba hurcolta s a német táborban mindaddig fogva tartotta, amíg Paszkál az invesztitúrajog gyakorlatát megint megengedte.^[2]

Cseh kérdés

Ezt követően figyelme az egykor – még nagyapja, III. Henrik idejében – a birodalomnak alárendelt országok hűbérességének visszaállítására terelődik.^[1] Szvatopluk cseh fejedelem, hogy megtarthassa trónját II. Bořivoj ellenében, 1107-ben elismerte hűbérurának, és részt is vett annak magyar, majd lengyel hadjáratában.^[1]

Magyarországi hadjárat

A magyarországi hadjáratra már 1108-ban sor került.^[1]^[2] A király a Kálmán magyar király ellen lázadó Álmos herceg támogatására vezetett hadat Magyarországra, ám azt követően, hogy a Kálmánnal szövetséges III. Boleszláv lengyel fejedelem Csehországra támadott, és emiatt Szvatopluk elvonult seregével, ő is kénytelen volt visszafordulni.^[1]

Lengyelországi hadjárat

Nem felejtette el Boleszláv tettét, és hamarosan megtámadta Lengyelországot,^[1] ám ez a vállalkozása a boroszlói vereséggel végződött 1109-ben.^[1]

Egyedüli gyógyírként az szolgálhatott, hogy 1110-ben Szvatopluk utódja, I. Ulászló is szintén elismerte fennhatóságát.^[1]

Invesztitúraharc

Mivel Henrik továbbra sem mondott le az invesztitúra jogáról, a pápasággal is kiújultak küzdelmei.^[4] Első itáliai hadjárata során (1110–1111) a sutri egyezményben kényszerítette II. Paszkált a birodalomtól kapott világi birtokokról való lemondásra, ám ugyanakkor ő is lemondott a kinevezés jogáról.^[4] Miután a rómaiak felkeltek ellene, foglyul ejtette a pápát, aki most már kénytelen volt megadni az invesztitúrajogot, majd császárrá is koronázta őt.^[4] (Megjegyzendő, hogy célját elérje, Henrik még a római nemesség által Paszkál ellenében 1105-ben megválasztott ellenpápát, IV. Szilvesztert is hajlandó volt ideiglenesen felkarolni.^[4])

Ezeket az engedményeket aztán a lateráni és vienne-i zsinatok eltörölték, sőt Henriket ki is közösítették.^[4]

Szász felkelés

Németországban ismét kitört a polgárháború: Lothár herceg vezette szász felkelés – két győztes ütközetet követően – Welhisholzen mellett a császár vereségével végződött 1115-ben.^[4]

Második itáliai hadjárat

Miután még 1115-ben az előzőleg birtokait a Szentszékre hagyó Mathild toscanai grófnő is meghalt, a császár hűbérének érvényesítésére 1116–1118 között másodszor is hadat vezetett Itáliába.^[4] II. Paszkál Beneventumba menekült Henrik elől, majd a császár távoztával visszatért Rómába, ám 1118-ban meghalt.^[4] Utódja II. Geláz lett, aki ellenében a császárpárt VIII. Gergely ellenpápát választotta meg.^[4] Geláz kiátkozta Henriket, majd Clunybe menekült, de már 1119-ben meghalt.^[4] Utódját, II. Kallixtuszt elismerték a német püspökök is, és a fitzlari gyűlésen kiátkozták a császárt.^[4]

Wormsi konkordátum

Henrik szorult helyzetében a triburi gyűlésen belement a jogtalanul a koronához csatolt javak visszaadásába, majd kénytelen volt tárgyalásokba bocsátkozni Kallixtusszal.^[4] (Gergely 1121-ben normann fogságba esett, és ott is halt meg.^[4])

Az 1122-es wormsi konkordátum értelmében a német területeken először a császár iktatja be a püspököket a világi, majd utána a pápa az egyházi hatalomba.^[4] Az ugyancsak a birodalom részét képező Burgundiában és Itáliában ez fordítva történik.^[4] Ezzel a közel fél évszázada tartó invesztitúraharc egyezséggel – időlegesen – véget ért ugyan, de a küzdelemben mind a pápai, mind a császári hatalom meggyengült.^[4]

Adótervezet

Henrik utolsó célkitűzései közül a már az édesapja által is szorgalmazott egységes birodalmi adó bevezetésének gondolata emelkedett ki.^[4] Ez a terve azonban, ami a mindenkori német uralkodónak a főuraktól való tényleges függetlenségét biztosíthatta volna, nem valósult meg.^[4]

Halála

A valószínűleg rákos császárnak a konkordátum megkötése után 3 évvel bekövetkezett halálával kihalt a Száli-ház.^[5] Henriknek a királyi javakkal egybefonódott családi birtokait unokaöccse, II. Frigyes sváb herceg örökölte, aki ezzel megszerezte a trónöröklés jogát is a Hohenstauf-háznak.^[5]

Megítélése

Henrik abból a célból lázadt fel édesapja ellen, hogy a császári hatalom örökölt jogait és a kúria követeléseit egymással kiegyenlítse.^[2] De ezt ő éppen olyan kevéssé érte el, mint IV. Henrik.^[2]

Családja

A Wikimédia Commons tartalmaz V. Henrik német-római császár témájú médiaállományokat.

1114. január 7-én Mainzban^[6] Henrik feleségül vette Normandiai Matildát^[6] (1102. február 7. – 1167. szeptember 10.), I. Henrik angol király leányát. Gyermek nem maradt utánuk.

Jegyzetek

↑ ^a ^b ^c ^d ^e ^f ^g ^h ⁱ ^j ^k ^l ^m ⁿ Weiszhár Attila – Weiszhár Balázs: Német királyok, római császárok. Budapest: Mæcenas. 1998. ISBN 963 9025 66 6 58. oldal
↑ ^a ^b ^c ^d ^e ^f ^g ^h ⁱ ^j Henrik (38). In A Pallas nagy lexikona. Szerk. Bokor József. Budapest: Arcanum – FolioNET. 1998. ISBN 963 85923 2 X
↑ James Bryce: A Római Szent Birodalom, A Magyar Tudományos Akadémia kiadása, Budapest, 1903, 315. oldal
↑ ^a ^b ^c ^d ^e ^f ^g ^h ⁱ ^j ^k ^l ^m ⁿ ^o ^p ^q ^r Weiszhár, 59. oldal
↑ ^a ^b Weiszhár, 60. oldal
↑ ^a ^b Holy Roman Emperors (angol nyelven). Genealogy.eu. (Hozzáférés: 2011. január 10.)