A tempó egy zenemű előadásmódjának egyik fontos tulajdonsága, a hangok ritmikus értékének abszolút időtartamaként is meghatározható. A gyorsabb vagy lassúbb tempó a ritmikus értékek egységnyi időre eső mennyiségétől függ. Az átlagos emberi szívverés gyorsasága megegyezik a percenkénti 72–80 leütésszám (BPM) tempóval, amit középtempónak nevezünk.[1]
Története
A 17. század előtt sem dinamikai, sem tempójeleket nem használtak, de nem is volt rá akkora szükség, mert egységes felfogás létezett a helyes tempóról és dinamikáról. Lényeges előrelépést e téren a hangszeres zene továbbfejlődése, a nagyobb létszámú zenekarok és a zenekari iskolák megalakulása hozott. A 17. századig csak kottaképekkel jelezték a tempót. Lassúbb daraboknál hosszabb, a gyorsabb daraboknál rövidebb egységnyi kottaértékeket használtak. Zeneművekben a tempót még a 17. század kezdetén is az előadók egyéni gyakorlatára bízták. A zenei kifejezőeszközök fejlődésével a különböző, azonos lüktetésű, de eltérő sebességű részletekből összeállított kompozícióknál, mint például a többféle táncból összeállított szviteknél, már nem volt elegendő csak az ütemjelzésre hagyatkozni, amikor a zeneszerző a játék lendületét, iramát, azaz tempóját akarta meghatározni.
A zeneszerzők egyre fontosabbnak érezték a zenei kifejezőeszközök pontosítását, és a 17. századtól már sűrűbben találunk tempóra vonatkozó utasításokat (Allegro, Adagio, Andante, Presto, Largo). A negyedkotta lett az általánosan használt középérték.
A mindig azonosan értelmezendő tempómegjelölés csak a metronóm feltalálása után vált lehetségessé, amikor a ritmikus értékek egységnyi időre eső számát is pontosan meg tudták határozni. Sok kísérletezés után 1816-ban Johann Nepomuk Mälzelnek sikerült megalkotnia a leghasználhatóbb metronómot. Ez után kezdte el Beethoven a tempó pontos, számjegyekkel történő megadását.
Egy-egy zenei darabon belül előadásbeli (agogikai) vagy formai okokból rövidebb vagy hosszabb tempóváltozás is beállhat. A futólagos módosulás (rit., acc.) után visszatérő régi tempót „a tempo”-val jelölik. A szabad tempójú darabokat „tempo rubato”-val jelzik. Ennek ellentéte a „tempo giusto”, amely nagyjából egyenletes tempót jelent.
A tempót jelző szó gyakran zenei tétel címe is, például Bartók Béla zongorára írt műve, az Allegro Barbaro. A helyes tempó sokszor a zenemű jellegéből megállapítható, a legtöbb esetben azonban a zenei érzék, ízlés és stílusismeret dönt.
A zenei műszavak általában nehezen magyarosodnak, főképp az erős, egységes nemzetközi használat miatt, ugyanakkor az olasz nyelvű tempómegjelölések világszerte érvényesek mind a mai napig:
a bene placito – tetszés szerint
accelerando (accel.) – gyorsítva
adagio – lassan
ad libitum (ad lib.) – tetszés szerint
affettuoso – érzelmesen
affrettando – nekiiramodva, sietve
agitato – izgatottan
al fine – végig
alla breve – „a brevis szerint“ félkotta ütemegységű
allargando – lassúbbodva
alla turca – törökösen
allegretto – gyorsacskán
allegro – gyorsan („vidáman“)
amoroso – szerelmesen, érzelmesen
anche – is, szintén
ancora – még
andante – lépve, lépésben
andantino – lépkedve
animato – lelkesen, megélénkülve
aperto – nyitva
a piacere – tetszés szerint
appassionato – szenvedélyesen
appena – alig
arioso – áriaszerű
artikuláció – tagolás
assai,assez – nagyon
a tempo – visszatérés egy régebbi tempóba („tempó szerint”)