Sagmeister Ármin és Novák Róza gyermekeként született.[2] Családjának tagjai több generáción át aktív szerepet játszottak a nemzetközi kommunista munkásmozgalomban, és más forradalmi mozgalmakban. Nagyapja Giuseppe Garibaldi önkéntese, Frankel Leó barátja és munkatársa volt, aki a 19. század végén részt vett a dunántúli aratósztrájkok és más munkásmegmozdulások szervezésében.
Nagybátyja 1917-től az Szovjet Kommunista Párt tagja volt, Lenin biztonsági testőrségének tagja, később futárszolgálatot teljesített. Négy fia közül a legidősebbet a Szovjet-Oroszország–Magyarország határán lőtték le, 1921-ben, amikor át akart szökni apjához. Az utána következő testvére halálát a rendőrség brutalitása idézte elő. A boripari munkások körében végzett szervezőmunkát. Öccsük a deportálás következtében vesztette el életét, a legfiatalabbat 1945-ben a romeltakarítási munkálatok alatt szerzett hullamérgezés vitte el. Édesapja, aki vasöntő munkás volt és részt vett a század eleji kommunista mozgalomban, ill. fiatalabb unokabátyja is mint vöröskatona harcolt a Tanácsköztársaság ideje alatt. Édesanyja mosónő volt, 1935-ben meghalt.
Október 23-án részt vett a Petőfi- és a Bem-szobor előtti tüntetésen. Este igyekezett a tüntetőket lecsillapítani, majd amikor megkezdődött a rádió ostroma, a nőket menekítette ki az épületből. Ott volt Pongrátz Gergelyékkel a Corvin közben, napokat töltött a barátja, Angyal István vezette Tűzoltó utcai fegyveresek között. A felkelők küldöttségével még a lőrinci Katonaréten, a szovjet főparancsnokságon is megfordult, mint tolmács. Tavaszi Tamás néven írt a korabeli szabad sajtó újságjaiba. Írt, hogy megörökítse az eseményeket.
Október 30-ánKádár János őt küldte a Tűzoltó utcai felkelőkhöz, hogy azokat a kormány oldalára állítsa. Ekkor találkozott régi ismerősével, Angyal Istvánnal, és csatlakozott az általa vezetett Tűzoltó utcai csoporthoz. Fegyveres szolgálatot nem teljesíthetett – mivel jobb keze születése óta béna volt -, de mindvégig a Tűzoltó utcai egységnél maradt. A második szovjet támadáskor telefonon gyűjtött információkkal segítette a csoport küzdelmét.
November 6-án sebesült osztrák újságírót kísért a Bakáts téri kórházba, s mivel ekkor már a Ferenc körút a szovjet harckocsik tüze alatt állt, nem tudott visszatérni, elszakadt a csoporttól. Néhány nap múlva csatlakozott a Péterfy Sándor utcai kórházban szerveződő ellenállókhoz, részt vett röplapok megszövegezésében, előállításában. Kapcsolatot tartott az Írószövetséggel, a munkástanácsokkal, az Értelmiségi Forradalmi Bizottsággal. A Domonkos utcai kisegítő kórházban tartott razzia és Angyal István letartóztatása után arra törekedett, hogy a különböző egyetemi csoportokat egy ifjúsági pártba tömörítse. Kezdeményezte az Ifjúsági Párt létrehozását, elkészítette annak programtervezetét, melyben megjelölte pártja elsőrendű célját: a haza védelmét és függetlenségének kiharcolását, a szocialista vívmányok megőrzését. Magáénak vallotta a Dunai Konföderáció eszméjét, szükségesnek tartott egy magyar–jugoszláv–lengyel egységfrontot a Szovjetunióval szemben.
November 20-tól az Obersovszky Gyula és Gáli József nevével fémjelzett az Élünk cikkírója, de kivette részét a lap terjesztéséből is. Felvette a kapcsolatot a Nagy-budapesti Központi Munkástanáccsal, valamint egyéb, a forradalom eszméjét ápoló szervezetekkel. A fegyveres harcot már nem tartotta időszerűnek, de politikailag társainál sokkal radikálisabb álláspontot foglalt el.
1956. decemberében behívták a munkahelyére, a Magyar Rádióba, de onnan már nem ment, nem mehetett haza. Ott a munkahelyén, az Irodalmi Osztály dramaturgiáján tartóztatták le. Felesége, (Szirmai Ottóné Báthory Mária) azt sem tudta, miért és hogy mi történt vele. Neki szinte semmit nem mondott az októberi-novemberi ritka találkozásuk alkalmával, mit csinál, min megy keresztül:- Jobb, ha te nem tudsz semmiről. Így nincs mit kiverni belőled.[3]
A forradalom leverése után
Több alkalommal házkutatást tartottak a lakásán, végül 1957. január 14-én tartoztatták le.
Első fokon a Fővárosi Bíróság Tutsek Gusztáv vezette tanácsa 1958. április 17-én halálra ítélte, mozgalom vezetése és egyéb vádak alapján. Ezt a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa Cieslár Viktor vezetésével 1958. november 27-én jogerőre emelte. Nem kegyelmet, hanem igazságos ítéletet kért, mivel nem értett egyet azzal, hogy bűnösnek találták. Noha a kegyelmi tanácskozáson Tóth Istvánné, a legfőbb ügyész képviselője a kérelem elutasítását javasolta, a Népbírósági Tanács mégis kegyelemre ajánlotta, és a periratokat a Népköztársaság Elnöki Tanácsához felterjesztésre küldte. Kegyelmi kérvényét az Elnöki Tanács elutasította. A Fővárosi Bíróság Népbírósági Tanácsa 1959. január 21-én hirdette ki az Elnöki Tanács elutasító határozatát, valamint azt, hogy az előterjesztett perújítási kérelmét a Fővárosi Ügyészség elutasította. Ez utóbbi miatt Szirmai panasszal kívánt élni a legfőbb ügyésznél, erre azonban nem nyílt módja. Másnap végrehajtották az ítéletet, 1959. január 22-én kivégezték.
Az 1958-as elsőfokú halálos ítéletét követően a család egyszobás lakásából a három ágy kivételével mindet elvittek. Az ítélet záradékában a vagyonelkobzás is szerepelt. Oda, ebbe az egyetlen szobába, a falak mellett hagyott három ágy valamelyikére hozta haza feleség az időközben megszületett harmadik fiúkat, akit Szirmai Ottó már nem láthatott.
Irodalom
Eörsi László: A Tűzoltó utcai fegyveres csoport a forradalomban (1956. Évkönyv Budapest, 1992)
Mécs Imre: Szirmai Ottó (Balassa-Gehér-Kurdi-Mécs-Modor:Halottaink 1956 I-II, Budapest, 1989)