Ez a szócikk nem tünteti fel a független forrásokat, amelyeket felhasználtak a készítése során. Emiatt nem tudjuk közvetlenül ellenőrizni, hogy a szócikkben szereplő állítások helytállóak-e. Segíts megbízható forrásokat találni az állításokhoz! Lásd még: A Wikipédia nem az első közlés helye.

1967 februárjában jelent meg a Jefferson Airplane második albuma, a Surrealistic Pillow. Az együttes eredeti dobosa, Skip Spence 1966 közepén kivált az együttesből, helyét egy Los Angeles-i dzsesszdobos, Spencer Dryden vette át. Hamarosan Signe Toly Anderson énekesnő is elhagyta az Airplane-t. Helyére 1966 őszén Grace Slick került, aki korábbi együttese, a The Great Society két dalát is magával hozta. A White Rabbit és a Somebody to Love az együttes két legismertebb dalává vált (utóbbit Slick akkori sógora írta). Slick és Dryden először ezen az albumon és a hozzá kapcsolódó kislemezeken szerepelt az Airplane tagjaként. Csatlakozásukkal létrejött az együttes legismertebb felállása, ami Dryden 1970-es kiválásáig maradt együtt. Sokan szerint az album az 1960-as évek ellenkultúrájának egyik legfontosabb dokumentuma.

Abban az időben a Jefferson Airplane egyedülálló módon ötvözte a folk-rockot a pszichedelikus rockkal, zenéjükben a The Byrds, a The Mamas & the Papas és Bob Dylan eredményeit követték. A Surrealistic Pillow volt az első országos sikerű pszichedelikus album egy San Franciscó-i együttestől: felhívta a világ figyelmét a város pezsgő művészeti életére, ami az 1950-es évek beat-generációjával kezdődött, majd az 1960-as években Haight-Ashbury ellenkultúrájának adta át helyét. Ezzel egyidőben az Airplane és más együttesek sikere nyomán fellépő kíváncsiság alapjaiban változtatta meg a város ellenkultúráját, a média 1968-ban pedig egy teljesen más San Franciscóról tudósított, mint 1966-ban. A borítón látható képet Herb Greene, egy San Franciscó-i fotós készítette.

Többen feltételezik, hogy Jerry Garcia, a Grateful Dead gitárosa is közreműködött az album felvételeiben. Erre vonatkozó adatok azonban nem maradtak fenn az RCA feljegyzéseiben, Rick Jarrard producer pedig tagadta, hogy Garcia részt vett volna a felvételeken. Viszont a Jefferson Starship koncertjein Marty Balin a Comin' Back to Me bevezetőjében majdnem mindig megemlítette a Surrealistic Pillow felvételeit és azt, hogy az eredeti felvételen Garcia gitározott.

A Surrealistic Pillow a Billboard albumlistáján a 3. helyet érte el, 1967. július 24-én pedig aranylemez lett. Két, kislemezen is megjelent dala, a White Rabbit (#8) és a Somebody to Love (#5) pedig bekerült a Top 10-be. Az albumnak mono és sztereó keverése is készült, melyek a 2001 novemberében megjelent új kiadáson egyszerre kaptak helyet (eredetileg az Ignition című díszdobozos kiadásban jelentek meg). 2003. augusztus 19-én egy újabb sztereó kiadás jelent meg, hét új dallal (köztük a White Rabbit és a Somebody to Love mono kislemez-változataival). A 2003-as kiadás producere Bob Irwin volt.

Az albumot 2003-ban a Rolling Stone Minden idők 500 legjobb albumát felsoroló listáján a 146. helyre sorolták. Szerepel az 1001 lemez, amit hallanod kell, mielőtt meghalsz című könyvben.

Az album arany CD-s kiadásán a mono és sztereó változat egyazon lemezen hallható.

A hagyományos, illetve 8 sávos magnószalagokon az eredetitől eltérő sorrendben hallhatóak a dalok.

Néhány kiadáson a My Best Friend észrevehetően lassabb, így hangneme az eredeti D helyett Desz.

• Marty Balin – ének, ritmusgitár
• Grace Slick – ének, zongora, orgona, furulya
• Paul Kantner – ritmusgitár, ének
• Jorma Kaukonen – szólógitár, ritmusgitár, ének
• Jack Casady – basszusgitár, ritmusgitár
• Spencer Dryden – dob, ütőhangszerek
• Jerry Garcia – gitár

• Jerry Garcia – zenei és spirituális tanácsadó
• David Hassinger – hangmérnök
• Marty Balin – album design
• Herb Green – borítókép
• Rick Jarrard – producer