Reiter Róbert (Temesvár, 1899. június 6. – Temesvár, 1989. december 17.) költő, műfordító, helytörténész, lapszerkesztő, dramaturg. Műveit két nyelven – magyarul és németül – írta és közölte. 1949 után Franz Liebhard néven romániai német író. Ezen a néven 1942-ben jelent meg első verskötete, a Schwäbische Chronik, ő maga azonban már 1926-tól nem közölt magyarul.
Életútja
Korai évek
Középiskoláit szülővárosában, az Állami Főreáliskolában végezte; diákként 1916-ban szerkesztette és kiadta a Holnap című diáklapot. A budapesti, majd 1919 után a bécsi egyetem Bölcsészeti Karán germanisztikát tanult. Egyetemi évei alatt a Pester Lloyd, a temesvári Volkswille, valamint Kassák Lajosavantgárd lapja, a Ma hasábjain láttak napvilágot expresszionista versei, esztétikai tanulmányai, prózai írásai, német és francia szerzőket tolmácsoló műfordításai. Kassák szerint a magyar avantgardizmus „első időszakának egyik legfinomabb hangulatú és legérettebb költője”.
A két világháború közt
Temesvárott 1919–20-ban a Szociáldemokrata Párt bánsági hivatalos közlönyének, a Munkáslapnak munkatársa, majd szerkesztője. Verseit, cikkeit az Ébredj!, a Temesvári Hírlap és (Német Mihály aláírással) a kolozsvári Napkelet is közli. A levert forradalmak utáni pesszimizmusát, a transzcendenciák felé tájékozódó eszmerendszerét, avantgardista programját a Ma 1922/2-3-as számában közölt Társadalom, művész, művészet című „vázlata” 42 pontjában fejtette ki. 1925-ben a Törekvés szerkesztője, majd a sváb polgári konzervativizmus lapjának, a Banater Deutsche Zeitungnak, s az 1940-es években az ennek örökébe lépő jobboldali Südostdeutschen Tageszeitung, illetve az Ausgabe Temeschburg irodalmi rovatát vezette.
A II. világháborút követő időszakban
A második világháború végén kényszermunkára vitték a Szovjetunióba, ahonnan 1949-ben hazatérve kapcsolódott be újra az irodalmi és sajtóéletbe. A Temesvarer Zeitung, Banater Schrifftum, Neuer Weg, Volk und Kultur, Neue Literatur, Neue Banater Zeitung munkatársa; 1953-68 között a temesvári Állami Német Színház irodalmi titkára, s egyidejűleg a helybeli magyar színház dramaturgiai feladatait is ellátta. Élete utolsó éveiben újra írt magyarul is verseket, visszaemlékezéseket, ezeket a temesvári Szabad Szó, a bukaresti Művelődés és A Hét közölte.
Munkássága
Az expresszionista szabadvers eredeti úttörője a 20. század második és harmadik évtizedének magyar irodalmában. Pályakezdő éveinek mintegy száz magyarul írt verse és szépprózai írása tömör stílusú és nyelvezetű, kora problémáira érzékenyen reagáló műalkotás. Költészete – az újrafelfedeztetésén oly sokat fáradozó Méliusz József szerint – „egyike a kor nagy lírai sikolyainak, háborgó jajdulásainak, a szó és a lélek felzendülése a kiszolgáltatottság, a determináltság kényszerei ellen – egy hallatlan költészeti és erkölcsi opponálás, vijjogó és búgó kitörés a szavak törvényekre épülő világában a nyelv, a személyiség társadalmi lebéklyózottságából a szabadság messze szivárványló birodalma felé”.
.svg){kind=small}