A területet a középkorban főleg magyarok, kunok és besenyők lakták. A török hódoltság alatt elnéptelenedett; 1751 és 1753 között délről érkezett szerb határőrökkel telepítették újra. A pozsareváci béke után a tiszai határőrvidéket felszámolták, a terület a kincstárhoz került, ami további szerb, román és magyar telepeseket hívott be Nagykikindára és környékére.
Nagykikinda címere, amit a kerület létrehozásakor iktattak be
A Temesi Bánság felszámolásakor (Magyarországhoz csatolásakor) 1779-ben az ennek területén fekvő kikindai kerületet közjogilag Torontál vármegyéhez csatolták, de különállását ennek ellenére megőrizhette. Földrajzi határainak pontatlan kijelölése több vitát és súrlódást is eredményezett a környező területekkel, ami pereskedésekhez vezetett, minek eredményeképp 1780-1781-ben kijelölték végleges határait. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc után 1849-ben a frissen létrehozott Szerb Vajdaság és Temesi Bánsághoz került, aminek 1860-as megszüntetésével újra Torontálhoz csatolták. Időközben területe megfeleződött, a kezdeti 19-ről 8,06 osztrák négyzetmérföldre (mintegy 1100 km²-ről 464 km²-re).
1870-ben a nagykikindai kerületet önálló törvényhatósággá emelték; területe ekkoriban 3 járásra oszlott, s 9 falut, 1 várost, valamint 3 pusztát foglalt magába. Lakossága ekkor 62 209 fő volt.
Az 1876-os vármegyerendezés előkészítése során a helyiek 1876 májusában hivatalos javaslatot tettek a környék közigazgatási átszervezésére. Kívánságuk az volt, hogy az akkori Torontál vármegye északi része a kerülettel egyesülve Torontál vármegye néven működjön tovább, míg déli része Nagybecskerek központtal az egykor volt (és akkor és azóta is alig ismert) Horom vármegye néven alakuljon önálló egységgé. Ezt a kormányzat elutasította, s 1876. június 19-iki hatállyal a kikindai kerületet teljes egészében Torontál vármegyéhez csatolta, egyúttal mindennemű korábbi kiváltságait eltörölte.
