Apja, Weisz Márk (1859–1939) budapesti szénnagykereskedő, a VIII. kerületi Templomkörzet elnöke, a kőbányai hitközség alelnöke, a Pesti Izraelita Hitközség választmányi tagja volt.[8] Édesanyja, Weisz Mária 1921-ben hunyt el.[9] Nővérét, a 32 éves Fridát 1920-ban vesztette el.[10] A tradicionális nemzeti és felekezeti szellemű család 1880-ban került a fővárosba a felvidéki Liptószentmiklósról. Családi vállalkozásukat, a Józsefvárosi pályaudvarnál működő Weisz és Vidor céget 1886-ban alapították.[8] Édesanyja a haláláig részt vett ennek irányításában. 1935-ben, apja születésének 75., cége fennállásának 50. évfordulóján többen dicsérték a cég megbízhatóságát, hangsúlyozva, hogy ez volt az egyetlen, mely a Tanácsköztársaság idején szenet szállított a szabóknak.[11]
Tanulmányait Budapesten a Kereskedelmi Akadémián végezte. 1905-től részt vállalt ifjúsági mozgalmakban, és a lengyel függetlenségért fellépő magyar törekvésekben. Már hallgatóként több ifjúsági politikai akciót, lengyel-magyar találkozót szervezett, ekkor újságíróként is tevékenykedett.
Fiatalabb éveiben többször került botrányba. 1910-ben egy lengyelországi úton incidensbe került Lánczy Simon hallgatóval, akivel párbajt vívott hazaérkezve. A párbaj után felhevülten inzultálta Nagy Józsefet is, Lánczy egyik segédjét, amelyből ugyancsak pisztolypárbaj kerekedett. Mindkét összecsapás sebesülés nélkül ért véget.[12] Nagy egy másik párbaj ügyében is szerepelt, de csak mint tanú.[13]
Polgári pályáján kezdetben tüzelő-nagykereskedéssel foglalkozott a Weisz és Vidor cégnél, de más kereskedelmi vállalatoknál is dolgozott mint társfőnök. Saját egyéni cége a Szabóky utca 58. számban működött.[14] Itt intézte gyakran közéleti ügyeit is. Később ár- és piacszabályozási szakértő lett, a belkereskedelmi osztály vezetője a Kereskedelmi és Iparkamaránál.
1945-től aktívan dolgozott tovább lengyel ügyekben, együttműködésben id. Antal Józseffel és Bevilaqua-Borsodi Bélával. 1947-ben Feliks Bronisław Jarosz lengyel országgyűlési képviselő, aki a világháború éveit Magyarországon vészelte át, neki köszönte meg a lengyel menekülteknek nyújtott magyar segítséget.[17] Az után hagyott fel a közéleti munkával, hogy az 1949-es rákosista rendszerváltáskor ellehetetlenítették.[18] Utolsó éveit a hangulatos Delej utcában élte le visszavonultan.
Felesége, Elza népszerű énekesnő volt, gyakran énekelt lengyel ünnepségeken, összejöveteleken.[15]
Gyászjelentése csak feleségét és távolabbi rokonait említi, gyereke valószínűleg nem volt. Kőbányán, a Kozma utcai izraelita temetőben nyugszik.[19] Sírját benőtte a borostyán, emlékét nem ápolják a mai lengyel szervezetek.
Bár a szocializmus éveiben egyesületei már nem működhettek, még a halálos ágyán is terveket szőtt a magyar–lengyel barátság továbbfejlesztéséről. „Nagy barátja volt Lengyelországnak, de soha nem tanult meg lengyelül.”[15]
Munkássága
Kuruc Ifjak
1905-ben csatlakozott a Kossuth Szövetséghez, és megalakította a Kurucz Ifjak Társaságát, majd az évtized végén a Turul Szövetséget és a Magyar–Lengyel Bizottságot. E szervezetek hazafias érzelmű, ellenzéki, fiatalosan radikális szervezetek voltak.[20]
1909 elején nyilatkozatot tett közzé az április 14-i függetlenségi nyilatkozat aláírásának 60. évfordulója alkalmából, a Kuruc Ifjak Társasága társelnökeként.[22] Tavasszal, más szervezetekkel együtt, nyilvánosan megünnepelték Kossuth Lajos halálának 15. évfordulóját.[23] Majd a Kuruc Ifjak 25 tagú küldöttségével felkereste Justh Gyulát, a képviselőház elnökét (aki díszelnöke volt a Társaságnak) annak érdekében, hogy alakuljon magyar nemzeti bank.[24] A Társaság néhány nappal korábban, az Egyetem téri gyűlésén azt követelte, hogy a fiatalok „becsüljék meg a magyar kéz munkáját és követeljék a magyar árut mindenütt”, és hangoztatták, hogy „az ellenzéki koalíció hatalomra jutása ellenére a 12 pontból még mindig semmi sem valósult meg: nincs sajtószabadság, nincs vallásegyenlőség, nincs felelős független minisztérium, nincs önálló hadsereg és nincs önálló nemzeti bank sem”.[25]
Nyár végén tüntetést szervezett a Mátyás-templomban rendezett Szent István napi ünnepen, együtt Nagy Józseffel, a Székely Ifjak elnökével, és Lánczy Simonnal, a bácskulai ifjúság elnökével.[26] Amikor a templomban a katonazenekar játszani kezdte az osztrák császári himnuszt, a fiatalok a Kossuth-nótát kezdték énekelni, mire rendőrök támadtak rájuk, és letartóztatták őket az ünnep idejére.[27]
Ősszel elindította a Turul Szövetség társaságot, hogy megteremtse a „magyar Szokolt”. A Sokol nacionalista, szlovák, illetve pánszláv mozgalom volt. Egyes erők ezt a magyar egységre nézve veszélyes lépésnek ítélték.[28]
1910-ben hallgatótársaival megdobált egy küldöttséget, mely a kereskedelmi miniszterhez tartott. A rendőrség 100 korona pénzbüntetésre ítélte, és értesítette erről az iskoláját.[29]
Lengyel-ügy
1904-1906 folyamán politikai válságok rendítették meg Magyarországot és az egész világot. Az Országgyűlés egy éven át törvényt sem alkotott a kormányválságok miatt. 1905. szeptember 15-én többszáz fiatalból álló küldöttség érkezett a lengyel diákszövetség szervezésében Budapestre, hogy a lengyel függetlenség ügyének megnyerje a magyar társadalmat. Miklóssi és sok más kortársa ettől kezdve kezelte kiemeltként az ügyüket.[20]
Első lépésben megalakította a rövid életű Turul Szövetséget. 1909–1913 között több magyar küldöttséget vezetett Lengyelországba a lengyel függetlenségi mozgalom ünnepségeire, társaival itthon állást foglaltak a lengyel állam önállóságának visszaállításáért.[30][31]
1910-ben mozgalmat indítottak megünnepelni Lengyelországban az 1410. július 15-én lezajlott grünwaldi csata emlékét. A szervező bizottság tagjai rajta kívül Baranski Gyula, Barcsay Andor, Horváth Andor, Malonyay Tamás, Nyáry Albert, Szegheő Gábor, Szűcs Cucik Elemér és Wagner Károly volt.[32]
1912-ben Nyáryval megalapította a Magyar–Lengyel Egyesületet, az egyesület azonban első rendes közgyűlését csak 1914-ben tartotta meg. Bizonytalan, hogy az egyesület mikor alakult meg, egyes források szerint már 1910-ben.[20] Ehhez képest már 1906-ban is szóltak források ilyen nevű egyesületről,[33] és egy hír szerint botrányos körülmények miatt a belügyminiszter 1912-ben feloszlatott egy Magyar–Lengyel Egyesületet a Magyar Sakkszövetséggel együtt.[34] Az történhetett, hogy Nyáryval 1910-ben megalakították az egyesületüket, 1912-ig tagokat igyekeztek toborozni ezzel a névvel, majd a belügyminiszter feloszlatta őket, de újra megalakultak az évfolyamán. A botrány idején egyébként nem egyesületnek, hanem „előkészítő bizottságnak”, „Magyar–Lengyel Bizottságnak” nevezték magukat.
1913-ban, az 1863-as lengyel szabadságharc (januári felkelés) 50. évfordulóján ünnepi küldöttséget szervezett több vármegye, a felvidéki városok, a budapesti és kolozsvári egyetem és a felvidéki jogakadémiai ifjúság képviselőiből Lengyelországba. A szervezésben részt vett Bilinszky Viktor galíciai helytartó özvegye, Horánszky Gyula fővárosi bizottsági tag, Kovács-Karap Ernő volt országgyűlési képviselő, Nyáry Albert és Stadniczky László, a felkelés résztvevője.[35]
1915-ben az egyesület körlevélben fordult a törvényhatóságokhoz, hogy követeljék Lengyelország függetlenségét az Országgyűlésnél. 16 vármegye és törvényhatósági jogú város meg is írta a maga levelét a törvényhozásnak, egyetértve a körlevélben foglaltakkal.
A kezdetektől a gazdasági ügyeket tekintette a magyar–lengyel kapcsolatok tartóoszlopának, illetve azt, hogy további szervezeteket hozzanak létre ügyszerinti feladatkörrel. Az 1920-as években ezen szervek megalapításán fáradozott.
1921-ben megalakult a Lengyel Légionisták Egyesülete, melynek fő célja a veteránok szociális segélyezése volt. Miklóssi még a harmincas években is rendszeresen hirdetett, hogy a kellő ellátást biztosítani tudja a régi katonáknak. Jeles eseményük volt, amikor 1933-ban felavatták a Lengyel sétányt és a Lengyel légionista emlékművét a Népligetben, közel a Józsefvárosi pályaudvarhoz és a Delej utcához.
1924-ben megalapították a Magyar Mickiewicz Társaságot, mely irodalmi, művészeti, történelemtudományi ügyekkel foglalkozott, és ami az akkori szellemi élet legjavát fogta egybe.
1932-ben megszervezték a Magyar–Lengyel Egyesületek Szövetségét, amely egyben integráció is volt a lengyelországi magyarbarát szervezetekkel.[40] Az alapítás indokát az adta, hogy az évtized elején már számos lengyel szervezet működött Magyarországon, melyek között időnként éles rivalizálás folyt. A csúcsszerv első elnöke Klebelsberg Kuno lett, utódja titkára, Széchenyi Károly.
Ebből a szervezetből alakult 1939 szeptemberében a Lengyel Menekültügyi Bizottság.[15] Munkájában Miklóssi is részt vállalt. A Bizottság több tízezer lengyel menekült Nyugatra szökését, magyarországi ellátását intézte táborok, iskolák fenntartásával, orvosi szolgálat működtetésével, de a Teleki-kormány és az emigráns, illetve lengyelországi lengyel szervek közötti kommunikációt is biztosította, hogy Magyarország elkerülje Németország rosszallását a hivatalos kapcsolatok fenntartása miatt. A Bizottság munkája révén „Magyarországon szinte minden társadalmi réteg megmozdult. A segítők között találjuk a Magyar Mickiewicz Társaság, a Magyar–Lengyel Főiskolai Diákszövetség, a Magyar–Lengyel Országos Cserkészkar, a Lengyel Légionisták Magyarországi Egyesülete stb., mintegy 18-féle társadalmi kör és szervezet tagjait, aktivistáit”, például a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemet, a Magyar Bírák és Ügyészek Egyesületét, valamint a Magyar Tanárok Országos Egyesületet.[41] 1939-ben egyébként Magyar–Lengyel Jogászszövetség is működött.
Rendszerint az ő ötletei és szervezésében jelölték meg a magyarországi lengyel emlékhelyeket, állítottak fel köztéri szobrokat vagy emléktáblákat, vagy neveztek át közterületeket. Legjelentősebb ilyen munkája a később ikonikussá vált Bem József-szobor felállítása volt 1934-ben, a mai Bem téren, közadakozásból.[42] A magyar–lengyel kapcsolatok jellege alapvetően megváltozott a lengyel–bolsevik háború és Trianon után. Míg korábban magyarok azért léptek fel, hogy a lengyel nemzeti függetlenség létrejöhessen, később azért, hogy a nemzetközi elszigeteltségbe került Magyarország barátra, szövetségesre leljen. Ezen törekvései ezt szolgálták.
1945 után továbbműködtette a Magyar–Lengyel Egyesületet, a Magyar–Lengyel Kereskedelmi Kamarát és a Légionisták Egyesületét. Sőt a Kurírt is Bevilaquával, Ungvári Jenővel közösen, részben magánvagyonuk felhasználásával. 1949-ben azonban az új, kommunista rendszer felszámolta a civil társadalom intézményeit, és ezek megszűntek.
↑ A belügyminiszter 1949 júliusában az 1938: XVII. tc., illetve a 7.380/1946. M. E. számú rendelet alapján feloszlatta a Magyar–Lengyel Egyesület. Lásd: (1949. július 20.) „Hivatalos rész”. Magyar Közlöny4 (149-151), 1. o. (Hozzáférés: 2024. december 2.)
↑ (1968. augusztus 9.) „Halálozás”. Magyar Nemzet24 (186), 6. o. (Hozzáférés: 2024. december 2.)
