PROFILPELAJAR.COM

A maggyűjtő hangyák a hangyák (Formicidae) egyik nem rendszertani alapon, hanem hasonló életmódjuk alapján elkülönített csoportja.

Származásuk, elterjedésük

Többségük a bütyköshangyaformák (Myrmicinae) alcsaládjából kerül ki.

1. Bütyköshangyaformák (Myrmicinae) alcsalád:

karcsúhangya (Aphaenogaster) nem fajai, például:

Pheidole nem,

Pogonomyrmex nem,

Carebara nem:
- Carebara diversa

2. Tövishangyaformák (Pseudomyrmecinae) alcsalád:

maggyűjtőhangya nem (Messor spp.)
- közönséges maggyűjtőhangya (Messor structor) — az egyetlen, Magyarországon is honos maggyűjtő hangya

3. Vöröshangyaformák (Formicinae) alcsalád:

Euprenolepis nem:
- Euprenolepis procera — ez a gombagyűjtő faj

Megjelenésük, felépítésük

Jellemzően fullánkos hangyák; csípésük mérgező. Különösen kellemetlen az Arizonában élő Pogonomyrmex maricopa csípése.

Életmódjuk, élőhelyük

Egy faj kivételeivel gyakorlatilag kizárólagos táplálékaik tápnövényeik magvai. Az érett magvakat gyűjtik be, és azokat a következő betakarításig a fészkükben kialakított speciális kamrákban, a magtárakban halmozzák fel. A kivétel az egyszerűség kedvéért ebbe a csoportba sorolt és gombaevő Euprenolepis procera faj.

Egyes kutatók szerint a maggyűjtés némely sivatagi–félsivatagi fajok természetes reakciója arra körülményre, hogy élőhelyükön nincsenek vagy csak minimális mennyiségben találhatók meg a hangyák olyan szokásos táplálékai, mint például a mézharmat.

Az egyes fajok gyűjtő hajlandósága gyakran időjárásfüggő. A legkedvezőbbnek többnyire a közvetlenül eső utáni időszakot tartják, mivel az eső sok magot ver a földre. Az egyes bolyok magatartása erősen különböző lehet — vannak olyan bolyok, amelyek dolgozói a legszárazabb napokon gyűjtenek leginkább.

Major dolgozóik fő feladata a fészekbe behordott magok felaprítása — erre a minor dolgozókénál erőteljesebb szájszervük különösen alkalmassá teszi őket (Tartally).

A hangyakalács

A Közép-Európában honos fajok aktívan vesznek részt tápnövényeik magvainak termesztésében. Ezt segíti, hogy ezen növények:

ibolya (Viola spp),
csormolya (Melampyrum spp.),
hóvirág (Galantus spp.),
keltike (Corydalis spp.),
csillagvirág (Skilla spp.),
vérehulló fecskefű (Chelidonium majus),
számos kutyatej (Euphorbia spp.) stb.)

magvaikon olajtartalmú testecskéket, úgynevezett hangyakalácsokat (elaioszómákat) növesztenek. Ezek a kocsonyás, ragadós-szivacsos, sok olajat és fehérjét tartalmazó, a fiatal magokon még üvegszerűen fényes, csillogó nyálkás magfüggelékek a hangyák és ritkábban más rovarok számára értékes tápanyagokat tartalmaznak. A lipidekben gazdag magfüggelék jórészt a köldökzsinórból fejlődik, és kialakulásába sokak szerint a külső maghéj (teszta) is besegít. Az elaioszóma nem hogy nem játszik szerepet a csíranövény táplálásában, de teljes lebomlásáig kimondottan gátolja a magvak csírázását. A hangyák viszont az ilyen magvakat becipelik a bolyba, mert az olajos függelékek a lárvák fontos táplálékai. A mag fölöslegesnek ítélt részét, de immár csírázóképes részét a hangyák a többi szeméttel eltávolítják a bolyból, és ezzel jelentősen segítik e növények elterjedését. A magok terjesztésének ez a módja, a myrmecochoria a kölcsönös előnyökre épülő együttélés szép példája.^[1]

A hangyák magterjesztése a zárvatermők terjesztésében jelent meg evolúciós újításként. Két különlegessége, hogy

a terjesztés igen rövid távú (1–2 méter) és
a hangyák a magvakat el is temetik.

A terjesztés jutalma az olajsavakban gazdag hangyakalács, amelynek funkciója azonos a növények által a gerinceseknek szánt jutalmakkal, a húsos gyümölcsökkel.^[2]

Jegyzetek

Fordítás

Ez a szócikk részben vagy egészben a Harvester ant című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.