A luvi írás a luvi nyelv leírására szolgáló hieroglif típusú (képírásos) írásrendszer. Anatóliában alakult ki és a képjelek semmilyen kapcsolatot nem mutatnak más hieroglif írásokkal, sem az óegyiptomival, sem a képszerű ókánaánita ábécével, így endemikusnak tekinthető. Az íráskép felfedezését követően először hettita képírásnak gondolták, amelyet a hettiták a saját ékírásos rendszerük mellett epigrafikus felirataikon alkalmaztak. Kiderült azonban, hogy a „hettita hieroglifákkal” írt feliratok nem hettita nyelvűek. A hettita íráshoz annyiban hasonlít, hogy szintén szótagírás, de a rendszere gyökeresen különbözik tőle.
Története
A luvi írás legkorábbi emlékei az i. e. 2. évezred első feléből származnak, de ezek kizárólag pecsétnyomókon fennmaradt nevek, így a képek által hordozott nyelv mibenléte nem ismert. A legtöbb összefüggő szöveg monumentális sziklafeliratokon maradt fenn, egyes jelek arra mutatnak, hogy kialakulásakor kétnyelvű (hettita–luvi) környezet volt. Ezek a szövegek már a késői bronzkorban, legkorábban az i. e. 14. század végén keletkeztek. Az írásrendszer kialakulására vonatkozóan még nincs általánosan elfogadott elmélet. Nemcsak az endemikus modell létezik, mivel egyes kutatók a phaisztoszi korong feliratával vagy a krétailineáris B írással hasonlítják össze.
Archibald Henry Sayce1876-ban azt feltételezte, hogy az Anatólia-szerte fellelhető hettita hieroglif írásemlékek egy nagy és egységes birodalomra utalnak. Ekkor még nem fejtették meg a hettita nyelvet (Bedřich Hrozný csak az első világháború idején találta meg a kulcsot), bár a hettita ékírást már elolvasták. Így egy ismeretlen nyelv ismeretlen jeleivel készült írásával álltak szemben. Még azt sem tudták, melyik nép írta ezeket, és a 20. század első felében sokáig azt gondolták, ezeket is a hettiták írták.
Sayce hamarosan kimutatta a jelek nagy számából következően, hogy ez az írásmód szóírás, az egyes képekhez kapcsolódó szótagértékekről még fogalma sem lehetett. A megfejtésben először a logogramok segítettek, amelyek képjellegüknél és konkrét szó jelentésüknél fogva könnyebben értelmezhetők. A írásjelet például könnyen azonosították az „én” jelentéssel. Sayce 1880 körül hozzájutott a Tarkamuva-pecsét (vagy Tarkasznava) egy másolatához, amelyen az ékírásos köriratot elolvasta: tar-rik-tim-me ar mat er-me-e, azaz „Tarriktimme, Erme földjének ura”. A tar-rik-tim-me nevet ma már tar-ka-mu-wa-ként (vagy tar-kaš-na-wa) olvassuk, de a megfejtés menetét ez nem befolyásolta. A pecsét középrészén ugyanis hieroglifákkal is szerepelt ugyanez a szöveg, ennek alapján a és a írásjeleket helyesen értelmezte „király” és „ország” jelentéssel. További megfejtései az ismert feliratok alapján esetlegesek. Voltak, amelyeket eltalált, például a és a („város” és „isten”), másokban tévedett.
Az írással a 20. század elején Peter Jensen foglalkozott tovább. Jensen még Sayce-hoz hasonlóan körülbelül azonos arányban következtetett helyesen és tévedett a megfejtésben. Arra a következtetésre jutott, hogy a hettita nyelv (mivel ekkor még azt hitték róla) az örménnyel rokon. Ez a következtetése tehát a luvi nyelvre vonatkozott, mivel azonban a luvi és a hettita nyelv közeli rokonságban áll egymással, a hettitára nézve is mond valamit.
A megfejtésnek Kurt Bittelhattuszaszi ásatásai adtak nagy lökést, aki az 1930-as években több száz kétnyelvű pecsétnyomót tárt fel. Ezen a ponton hasonló módon értek el eredményt, ahogyan az óperzsa ékírást fejtette meg Georg Friedrich Grotefend: Szuppiluliumasz nevét valószínűsítették egy pecséten, amelyen az apa és a dédapa nevei azonosak, míg a nagyapa valaki más. Mivel azt már tudták, hogy Szuppiluliumasz apja és dédapja neve is Tudhalijasz (I. (II.) Tudhalijasz és II. (III.) Tudhalijasz), míg a nagyapja II. Hattuszilisz, a Szuppiluliumasz név bizonyossá vált, vele együtt még két név olvasatával. Ilyen módon az Urḫi-Tešub név is olvashatóvá vált, ami III. Murszilisz – Szuppiluliumasz egyik fia – hurri neve.
Az utolsó nagyobb lépés Helmuth Theodor Bossert1947-es felfedezése, amikor a karatepei felirat előkerült. Ez egy kétnyelvű (föníciai–luvi), terjedelmes felirat. Bár a luvi hieroglifák értelmezésében még ma is vannak nehézségek és ismeretlen jelenségek, a rendszer alapjaiban már ismertnek mondható.
Jellemzői
A hettita írásrendszerhez hasonlóan az egyes képek lehetnek logogramok vagy fonetikai jelek (betű, illetve szótag). Értelemszerűen a logogramok száma a legnagyobb. Szótagjelekből 70–80 féle volt. A legtöbb szótagjel két hangból álló szótagot jelöl, néhány kétszótagos jel is előfordul. Jelenleg még nem eldönthető sok esetben, hogy a szótag magánhangzójaa vagy i. Vannak olyan jelek, amelyeknek csak egyetlen jelentésük van, de sok közülük változó olvasatú a szövegtől függően. A magánhangzó-bizonytalanság valószínűleg abból ered, hogy a szótagokban a mássalhangzó volt a fontos jelentéshordozó, míg a kapcsolt magánhangzó a leírt szó kiejtésétől függően változott. Ez is egy lépcsőfoka a szótagírásból a betűírás felé fejlődésnek. A logogramok önállóan is állhattak a szövegben, de a szótagokkal leírt szó kiegészítését is alkothatták, egyfajta értelmezéskönnyítőként, aminek más írásrendszerekben a determinativumok felelnek meg. Voltak egyetlen hangot – vagy egy hangból álló szótagot – jelölő jelek is, összesen öt magánhangzó (i, í, u, á, à).
A luvi írás tipikus busztrophédon („ahogy az ökör szánt”), minden sor végén megfordul az írás iránya. A jobbról balra írt sort balról jobbra követi és fordítva. Az írásjelek iránya is megfordul a sor irányának megfelelően, vannak azonban kivételek, amelyek bármilyen irányba nézhettek, függetlenül a sor aktuális írási-olvasási irányától.
Átírása
A luvi logogramokat hagyományosan a latin ábécé nagybetűivel írják át latin nyelven. Így például a 17. sorszámú képjel átírása: „REX”. A jel a „CAPERE”. Ezt szótagjelként is használták a -ta- szótag írására. A -ta- szótagot viszont több más jellel is írhatták, például a jellel („CRUS”), ezért a CAPERE a ta3, a CRUS a ta6 átírással jelölt, mivel a -ta- alapjele, amelyik nem kap alsó indexet, az („ASINUS”). A CAPERE szót is írhatták más jellel (), szótagjelként ezt szintén ta3-ként írjuk át, mint az előbbi CAPERÉ-t. A (CAPERE2) jelnek nincs -ta- szótagjelentése.
A többféle, azonos mássalhangzós szótagjelet valószínűleg a magánhangzók különböző ejtésmódjai indokolták. Így a -ta-, -ta2- és -ta3- változatok a -ta-, -tá- és -tà- ejtéseknek felelnek meg. A további változatok talán szabadon variálhatók.
Az alábbi táblázat az Unicode-térképet tartalmazza. A cellákban felül az Unicode-megjelenítés, középen képként, alul a jelentése vagy átírása. A kihúzott átírás azt jelenti, hogy a jelet még nem fejtették meg. A rendszer a jelek tematikáján alapul:
U+12800 – 12866 = ember, test, testrész
U+12867 – 128A4 = állatok
U+128A5 – 128C5 = növények
U+128C6 – 128F4 = természet
U+128F5 – 12922 = építmények
U+12923 – 12967 = tárgyak, eszközök, fegyverek
U+12968 – 12985 = edények
U+12986 – 1299B = szimbólumok
U+1299C – 129D3 = vonalak, számok és geometrikus alakzatok