Tanulmányait Budapesten, Berlinben és 1927-től a London School of Economics hallgatójaként végezte, ahol ezután oktató is lett (1932-1947). A második világháború alatt Keynesszel együtt a háború finanszírozásának problémáján dolgozott. A háború után az UNECE vezető szakértője volt. 1947-1949 között ő vezette az ENSZ Európai Gazdasági Bizottságának kutatási és tervezési részlegét. 1949-ben lett a Cambridge-i Egyetem oktatója. 1950-1955 között a nyereség- és jövedelemadózási királyi bizottság tagja volt. 1956-1976 között pénzügyi tanácsadó volt, olyan országokban, mint például, India, Ceylon, Mexikó, Ghána, Törökország, Ausztrália, Irán, Venezuela. 1963-ig a britmunkáspárti kormányok tanácsadója is volt, és az elsők között javasolta a kiadási adó (expenditure tax) bevezetését. 1966-ban a Cambridge-i Egyetem professzora lett. 1974-ben lovaggá ütötték. 1979-től az MTA tiszteleti tagja volt.
Szintén vitában állt a neokeynesiánusokkal (Samuelson és társai). A vita egyik színtere az úgynevezett két cambridge tőkevitája volt. Ezt a vitát Robinsonnal és Sraffával együtt megnyerték az amerikai vitapartnereikkel szemben. A vita másik fókuszpontja az volt, hogy a Hicks féle IS-LM modell hű reprezentációja-e Keynes nézeteinek. Később erről Hicks maga határolódott el, világossá téve, hogy nem az.
A Káldor–Hicks-hatékonyság néven ismert kompenzációs kritériumról is ismert, amelyet a szociálpolitikák összehasonlítására fejlesztett ki.
.svg){kind=small}
.svg){kind=small}
