Közel hat méter hosszú, kónikus furatú csöve a használhatóság érdekében kétszer meg van törve, így a hangszer hozzávetőleg másfél méteresre „rövidül” a fémláb nélkül. Tölcsére lefelé irányul. Nádnyelve szélesebb a fagotténál, ezért némi „zizegő” hangot ad, ami olykor a nagybőgőére emlékeztet.
Az először 1619-ben Michael Praetorius által említett hangszer ma ismert alakja a 19. században alakult ki. Szimfonikus zenekarokban általában az egyik fagottos váltóhangszereként szólal meg. Transzponáló hangszer, szólama egy oktávval mélyebben hangzik, mint ahogy írva van. A kontrafagotton való játék jóval nehezebb, mint fagotton.