A Kis-Antillák egy szigetcsoport a Karib-tengerben. Többségük része egy hosszú, részben vulkanikus szigetív a Nagy-Antillák és Dél-Amerika kontinense között.
A füzér alakú szigetláncot az Ázsia és Európa közötti területet ábrázoló 15. századi térképeken – még Kolumbusz felfedezőútjai előtt – „Antilla Insula”-ként ábrázolták, amelyek addig feltételezett szigetek voltak. A földrajzi szaknyelv a Közép-Amerika előtt fekvő szigetcsoportot, amely az Atlanti-óceánt és a Karib-tengert választja el egymástól, Szél felőli szigetek és Szélcsendes-szigetekre bontja. A szigetek egyrészt színes, karibi édenkertet, másrészt egyfajta olvasztótégelyt képeznek: a karibi őslakosok és az európai gyarmati hatalmak sokszínű befolyásának, valamint a rossz emlékű rabszolgatartó korszak behurcolt afrikai kényszermunkásainak évszázadok alatt érlelődött kultúrájának elegyét. A trópusi vidéken a belső szigetívre hatalmas vulkánok, míg a külső szigetívre laposabb mészkőszigetek jellemzők.
A Kis-Antillák elhelyezkedése
Földrajzi felosztása
A Kis-Antillák három fő csoportba oszthatók:
„Szél felőli”, vagy „Szeles” (Windward) -szigetek,
„Szélcsendes” (Leeward) szigetek,
„Szélcsendes” (Leeward) -Antillák.
A Kis-Antillák a kép jobb alsó sarkában Lesser Antilles néven
A Kis-Antillák nyolc független nemzetre és számos függő és nem szuverén államra oszlanak (amelyek politikai kapcsolatban állnak az Egyesült Királysággal, Franciaországgal, Hollandiával és az Egyesült Államokkal).
A vulkanikus szigetek kettős szigetállamot alkotnak, amely csak 1983-ban nyerte el függetlenségét. Az erősen szétszabdalt szigeteket a Karib-tenger 3,2 km széles ága, a The Narrows választja el egymástól. A szomszédos Antigua és Dominika szigetével ellentétben itt kevés strand található, ezért az idegenforgalom csak kis szerepet játszik az ország gazdasági életében.
A szigetállam három tagja Antigua, Barbuda és a kevésbé ismert Redonda geológiai értelemben a mészkőből és a vulkáni anyagból felépülő szigetek átmeneti zónájába tartozik. Mint a karibi szigetvilág többi szigetén, a gazdaság súlypontja az egykori cukornádtermesztés helyett ma már itt is áthelyeződött az egyre növekvő idegenforgalomra. Az alig 160 km² területű Barbudát teljes egészében természetvédelmi területté nyilvánították, érintetlen szárazföldi és tengeri élővilága lenyűgöző.
Két főszigetének, az egymástól keskeny tengerszorossal elválasztott Grande-Terre és Basse-Terre-nek köszönhetően Guadeloupe alakja a levegőből pillangóra hasonlít. Grande-Terre, a keleti sziget szélén hosszú, homokos tengerpart húzódik, a belső területeit a karsztos felszínformák jellemzik. Az utóbbi évszázadokban az őshonos esőerdő itt is fokozatosan behódolt az embernek és a cukornádültetvényeknek, azonban a karibi őslakosok még megtalálhatók a szigeten. Basse-Terrét ezzel szemben a trópusi esőerdők és az egyedülálló, vulkanikus eredetű hegyvidéki táj jellemzi. Az 1500 m magas Soufrière vulkán ma is aktív.
Kolombusz Kristóf a Kis-Antillák természeti szépségekben bővelkedő, gyönyörű szigetét arról a napról nevezte el, amelyiken felfedezte: vasárnapról. Az érintetlen, vulkanikus eredetű természeti paradicsomot az uralkodó trópusi éghajlatnak köszönhetően sűrű esőerdő borítja. Vadregényes belső területei még felfedezésre várnak, a kalandot kereső turistákat itt nem érheti csalódás. A Dominikai Közösség területén még él néhány száz őslakos karibi indián, akikről az egész térséget elnevezték.
A Kis-Antillák második legnagyobb szigete (1102 km²) testvérszigetéhez, Guadeloupe-hoz hasonlóan 1946 óta Franciaország tengerentúli külbirtoka, ezért igazgatási rendszere és nyelve szorosan összefügg az anyaországéval. Északi része hegyvidék, számatalan vulkán emelkedik rajta. Az 1397 m magas Mont Pelée legutóbb 1902-ben tört ki. A katasztrófában közel 30 000 ember lelte halálát.[5][6][7] A sziget laposabb déli részén mezőgazdasági termelést folytatnak, a parton gyönyörű strandok sorakoznak. A sziget belsejében karib-indián őslakosok laknak, máig megőrizve őshonos kultúrájukat.
A vadregényes kis sziget hegyes tájképét a cukorsüveg formájú vulkáni kúpok közül főként a Petit Piton és a Gros Piton határozza meg. A sziget csak 1979-ben nyerte el függetlenségét. A Saint Lucia életét és kultúráját egykori hódítói, a francia és a brit gyarmatosítók jelentősen befolyásolták, hatásuk ma is érezhető. Az idegenforgalom itt is egyre nagyobb szerepet kap a fejlett gazdaságban.
A sziget területének háromnegyedét alkotó lapos fennsík karsztosodott korallzátonyból alakult ki. A Kis-Antillák legkeletibb tagjának keleti oldalán lépten-nyomon cukornádültetvényekkel találkozunk. Az egykori leghíresebb kalózsziget mind politikai értelemben, mind gazdasági szerkezetét tekintve a brit anyaország mása. Barbados 1966-ban vált független állammá, ettől kezdve egyre kedveltebb, főként brit turistacélpont lett. A karibi viszonylatban kimagaslóan fejlett infrastruktúra és a lakosság szociális helyzete az egész közép-amerikai régióban követendő például szolgálhat. Lakosságának legnagyobb része néger és mulatt, azonban kis számban karib-indiánok is élnek Barbadoson.
A fűszerszigetként ismert, vulkanikus eredetű szigetállam hatalmas kiterjedésű szerecsendió-, kakaó- és banánültevényei ellenére a szegény, fejlődő államok közé tartozik. A buja és sokszínű trópusi vegetáció, a festői környezetben fekvő főváros, Saint George's, valamint annak kikötője és több kilométeres álomstrandja – a Grand Anse Beach – mindenki számára érdekes és vonzó célponttá teszik Grenadát.
Jegyzetek
↑Tóth József (szerk.): Világföldrajz, A Kis-Antillák szigetvilága, Akadémiai Kiadó, 2010., ISBN 9789630589482
