A keleti sémi nyelvek a sémi nyelvek mind földrajzilag, mind nyelvileg egyik legjobban megragadható, a másik két nagy csoportjától – a nyugati és a déli sémi nyelvektől markánsan elkülönülő ága. Jelenlegi ismereteink szerint két kihalt nyelv tartozik ide, az egész Közel-Keleten óriási jelentőséggel bíró akkád és a helyi jelentőségű, de nyelvészetileg igen fontos eblai.

Mindkét nyelv a sumér ékírást vette át, majd igazította saját igényeihez, szintén a sumér hatott nyelvszerkezetére, szókincsére is.

Legfontosabb hangtani jellegzetessége – mely a többi sémi nyelvtől markánsan elkülöníti – a sémi nyelvészetben torokhangzóknak hívott mássalhangzók (álef, hé, chet, ajin, ghajin) eltűnése és e hangzóba való összevonása:

• *baʿal > akk. bél úr
• *haykal > akk. ekallu(m) palota, templom (sum. É.GAL).

• Faber, Alice: Genetic Subgrouping of the Semitic Languages. In: Robert Hetzron (ed.): The Semitic Languages. Routledge, London, 1997. pp. 3–15.
• Rubin, Aaron D.: The Subgrouping of the Semitic Languages, Language and Linguistics Compass, vol. 1., 2007
• Dobos Károly Dániel: Sém fiai – A sémi nyelvek és a sémi írásrendszerek története (Pázmány Egyetem eKiadó és Szent István Társulat: Budapest, 2013) 65-117.

• MultiTree: A Digital Library of Language Relationships^{[halott link]}