A katonai híradás (hírközlés, távközlés, információtovábbítás, adattovábbítás) a katonai vezetés (command and control) elengedhetetlen vezetésbiztosítási eleme, komplex vezetéstechnikai eszközrendszere.[1]
A katonai híradás, a híradó csapatok tevékenysége teszi lehetővé a katonai rendeltetésű információk (parancsok, utasítások, jelek, jelzések, jelentések, közlemények, közlések, szabályozó és módosító rendelkezések, okmányok) továbbítását a parancsnokságok és a harcoló alakulatok között.[1]
A katonai híradást pontosan, hitelesen, rejtetten és időben kell elvégezni. Az információk áramlását különböző fajtájú, típusú híradó eszközök révén valósítják meg.[1]
Története
Szemaforok Napóleon hadseregének szolgálatábanBrit katonák heliográffal a második búr háborúbanNémet katonák telefonvonalat fektetnek az első világháború alatt.Amerikai katona SCR-536 rádióval
A katonai kommunikáció egyik fő feladata ősidők óta az ellenség közeledtére való figyelmeztetés volt. Az erről szóló értesítés módjai különbözőek voltak: tűzjelzés, harangozás, dobverés. Ami a csatatéren folytatott kommunikációt illeti, az ókorban a parancsnok általában láthatta és irányíthatta csapatait, hanggal, egyezményes egyezményes jelekkel adva parancsokat adva vagy személyes példamutatással. A legősibb parancsnoki és irányítási eszközök közé tartoznak a sípok, kürtök és dobok, amelyek segítségével támadást, visszavonulást stb. jeleztek.[2]
A harcolók számának növekedésével a csatatér bővült, a sereg több részre oszlott. A parancsok közvetítésére és a beosztottak jelentéseinek továbbítására gyalogos és lovas hírvivőket kezdtek alkalmazni. Az ilyen feladatokra specializálódó katonák lettek az első híradókatonák. Oroszországban például a 18. században kezdték alkalmazni az állandó futárokat, a 18. század végén egy speciális futár alakulat is létrejött.[2]
A lovas futárok gyakran lassúnak bizonyultak a feladatok ellátásához nagy távolságokon, ezért fény- és füstlánc segítségével próbáltak jeleket továbbítani nagy távolságokra, de ezzel csak a legegyszerűbb információkat tudták továbbítani. Olyan kommunikációs módszerekre volt szükség, amelyek lehetővé teszik a szavak és kifejezések továbbítását.[2] Az első ilyen technikai kommunikációs eszköz az optikai távíró volt, amelyet az első koalíciós háború idején használtak először: 1794. szeptember 1-jén a Claude Chappe által kifejlesztett optikai távíró révén a párizsiak még egy órán belül távíróértesítést kaptak arról, hogy a francia hadsereg visszafoglalta Condé városát az osztrákoktól. Napóleon fényes győzelmeinek egy részét az optikai távírónak köszönhette, amelynek segítségével gyorsan tudta továbbítani parancsait nagy távolságokra. A szemafor távíró állandó vonalai azonban nem tudtak kommunikációt biztosítani a csapatokkal, amelyek gyakran változtatták helyüket.[2]
A 19. század első felében feltalálták az elektromos távírót, amelyet eleinte főleg a főparancsnokság és a nagy parancsnokságok közötti kommunikációra használtak, mivel az állandó távíróvonalak a hadtestekkel és hadosztályokkal való kommunikációhoz nem voltak elegendőek. Szevasztopol ostroma (1854–1855) során alkalmazták először az orosz hadseregben a katonai elektromos távírót. Szemafor távírót, jelzőzászlót és éjszakai fényjelzést is használtak.[3]
1869-ben a brit Henry Christopher Mance feltalálta a tükörtávírót (heliográf), amely a napfény és tükrökkel segítségével létrehozott fényvillanások révén továbbított információt morzekóddal. A tükörtávírót számos ország hadseregében használták a 19. században és a 20. század elején (Nagy-Britannia és Ausztrália hadseregében egészen az 1960-as évekig).[4][5]
1876-ban feltalálták a telefont, de a hadseregben eleinte csak erődítményeken belül használták.[2] A 20. század elején feltalált rádiót eleinte a haditengerészetben használták, de az ott kifejlesztett eszközök révén hamarosan a szárazföldi erőknél is bevezették.[2]
Az orosz–japán háború során már használták a tábori telefont, ami lehetővé tette a tüzérség megfigyelőpontokról történő irányítását.[6] A rádiót is e háborúban használták először az orosz hadseregben.[7]
Az első világháború idején a tábori telefonok már megfelelő hordozhatóságot értek el (ha nem vesszük figyelembe a nehéz kábeltekercseket). A rádiót a frontok, a hadseregek és a hadtestek főhadiszállásán, valamint a tüzérségben és a repülésben használták. Az első hordozható rádióállomások már megjelentek, de meglehetősen terjedelmesek voltak, és még nem terjedtek el széles körben.[7] Az információk továbbítására továbbra is széles körben használták az összekötő tiszteket, futárokat, akik nemcsak lovakat, hanem motorokat, autókat és repülőgépeket is használni kezdtek. A csatatereken zászlókkal (nappal 1,5 km-ig), lámpával, jelzőfáklyával (éjszaka 3 km-ig), rövid távolságon síppal is adtak jeleket, és postagalambokat is bevetettek.[8]
A második világháború során gyorsan fejlődtek a hordozható rádiók. Az első walkie-talkiet a Galvin Manufacturing Company (a Motorola, Inc. elődje) készítette 1940-ben.
A Szovjetunióban ugyan a Vörös Hadsereg kötelékében léteztek rádióállomások, de a második világháború elején a vezérkar a vezetékes telefoni összeköttetést preferálta. 1942-ben kaptak a frontok, a hadseregek parancsnokai, majd az alakulatok parancsnokai személyes rádióállomásokat a hozzájuk rendelt rádiósokkal és rejtjelzővel. A Lend-Lease keretében amerikai rádióberendezések is érkeztek, de megindult a hazai gyártás is. 1943-ra a szovjet hadsereget teljesen felszerelték rádiókommunikációs eszközökkel.[9][10] Az igazán könnyű, kompakt, jól használható eszközök azonban csak a 60-as évekre terjedtek el.
2002-ben az Egyesült Államok megkezdte a műholdas kommunikációs rendszer létrehozását.[11]
Amerikai tengerészgyalogos kiképzés során, 2012
A korszerű katonai kommunikációs rendszerek egyik legsúlyosabb problémája a különböző szövetséges országok különböző katonai alakulatai kommunikációs eszközeinek összehangolása. 1999-ben Jugoszlávia bombázása során a német és az amerikai harci repülőgépek közös feladatokat hajtottak végre, a pilóták azonban minden részletparancsot a saját központi parancsnokságuktól kaptak rejtjelzési kompatibilitási problémák miatt.[12]
A katonai híradás fajtái
A katonai híradás fajtáit különféleképpen osztályozzák. Megkülönböztetnek béke idején folytatott és háború híradást. A híradó tevékenység rendeltetése szerint felosztható parancsnoksági, együttműködési, riasztási, tájékoztatási, és értesítési híradásra. Vezetési szint szerint a híradás lehet hadászati, hadműveleti és harcászati híradás. A hadműveleti és harcászati híradást együttesen csapathíradásnak nevezik.[1]
Területileg a katonai híradás lehet országos (Magyarországon a Honvédelmi Minisztérium és Vezérkar szintjén), haderőnemi és regionális híradás.[1]
A közlemények és okmányok továbbítási módja szerint a híradás lehet szerint elektromágneses, jelzős, futár- és táboriposta-híradás. Az információtovábbítás módja (üzemmódja, médiatípusa) szerint megkülönböztethető a hangtovábbító, szövegtovábbító, képtovábbító vagy multimédiás, valamint vezetékes és vezeték nélküli híradás.[1]
A vezetékes híradás működhet fémvezetők vagy fényvezetók (optikai kábelek) révén. A vezeték nélküli híradás eszközei a különböző rádiók, műholdas távközlési (híradó) állomások, troposzférikus, ionoszférikus, optikai (lézeres), infravörös, ultraibolya hullámsávú híradó eszközök.[1]
Az 1990-es években kerültek előtérbe a csapathíradásban a frekvenciaugratásos rádiók, a katonai rádiótelefonok és a műholdas földi és fedélzeti állomások. Növekedett a híradócsatornák sávszélessége, információtovábbító sebessége (Mbit/s, Gbit/s), elterjedtek a bonyolult csatornaösszegezési és modulációs eljárások.[1]
Az informatika gyors térhódítása révén a katonai híradó eszközök egyre inkább számítógépes terminállá alakultak át, amelyek korszerű adattömörítési, adatkódolási és titkosítási eljárásokat használnak. A modern hadseregekben a „klasszikus” híradó főnökségek és szolgálatok integrált vezetésbiztosító főnökségekké, szolgálatokká szerveződtek át.[1]
Ez a szócikk részben vagy egészben a(z) Военная связь című orosz Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
Források
↑Hadlex:Szabó József (főszerkesztő): Hadtudományi lexikon. Budapest: Magyar Hadtudományi Társaság. 1995. ISBN 963-04-5226-x Két kötetben
.jpg)
