1905-ben született az Orosz Birodalomhoz tartozó Minszkben. 1927-ben végzett a leningrádi Filmművészeti Technikumban, majd két évvel később a Művészettörténeti Intézet filmtudományi karán. Közben a leningrádi Szovkino (ma: Lenfilm) filmstúdiónál helyezkedett el. Kezdetben forgatókönyveket írt Alekszandr Zarhi társaságában, aki bő 20 éven át munkatársa, filmjeinek állandó társrendezője volt. 1929-ben vele együtt alakított a Lenfilm stúdión belül egy ifjúsági alkotócsoportot és forgatta első önálló, propagandafilmjét (Arcomba fúj a szél). Hat évtizedes töretlen filmrendezői pályája során mintegy 30 játékfilmet készített, kevés kivételtől eltekintve mindet a Lenfilm stúdióban, melynek – Grigorij Kozincev mellett – meghatározó művésze volt.
Első komoly sikereit az évtized második felében készült filmjeivel aratta, melyek egyszerű hősei a vezetés segítségével felülemelkednek nehézségeiken és elnyerik jutalmukat.
A Viharos alkonyat (eredeti címe: A Baltikum képviselője) 1918-ban játszódik: a forradalom mellé álló idős biológiaprofesszort (Nyikolaj Cserkaszov alakítja) barátai és kollégái elhagyják; a magányos tudóst születésnapján váratlanul Lenin hívja fel telefonon; az értelmiség iránt kezdetben bizalmatlan matrózok végül megválasztják a balti flotta képviselőjének. Nyikolaj Cserkaszovot a filmben nyújtott alakítása tette híressé.
A kormány tagja egy parasztasszonyból lett kolhozelnöknő küzdelmeit mondja el, aki ellen még merényletet is terveznek, de gondjai megoldódnak és a kormány tagja lesz. A mesterkélt, primitív történetek mögött már ezekben a filmekben is kirajzolódnak Hejfic művészetének egyéni vonásai: realisztikus stílusa, az egyszerű emberek sorsa iránti érdeklődés, a harsány megoldások kerülése, a színészi játék középpontba állítása.
Háborús évek
A háború idején fejezte be korábban elkezdett, mongol témájú filmjét (Szuhe-Bator), egy későbbi munkájában Szevasztopol védelmének egy hősi epizódját dolgozta fel (Malahov-kurgán). A háború vége felé játékfilmes rendezők is híradós feladatokat kaptak, a Hejfic-Zarhi páros Japán leveréséről készített dokumentumfilmet.
A háborút követő éveket a művészeti élet teljes megmerevedése jellemezte, amikor már az is eredménynek számított, ha egy rendező egyáltalán megbízást kapott filmkészítésre . Az 1950-es évek közepén kezdődött Hejfic új alkotói korszaka, melyben az elsők között távolodott el a sematikus ábrázolástól és fokozatosan kialakította tiszta, egyéni, visszafogott hangvételű stílusát. Munkáiban előtérbe került a valóságos élethelyzetek, a férfi-nő kapcsolat, a lelki és morális konfliktusok ábrázolása. Figyelemre méltó, hogy ezekért is sok bírálat érte.
A Zsurbin család termelési filmként indul: egy hajó építése körül forog a cselekmény, de a termelési gondokról a hajóépítők magánéletére – családra, gyerekre, hűségre és megcsalásra – tevődik át a hangsúly. A feleség elhagyja férjét, aki a munka miatt elhanyagolja; a fiút megcsalja menyasszonya, majd újra visszatér; a pozitív munkáshős sematikus figurája pedig nevetség tárgya lesz. Hejfic itt bízott először szerepet Alekszej Batalovra, aki az ő filmjeiben érett kiemelkedő filmszínésszé.
A Rumjancev-ügy valóságos bűnügyi történet. A fiatal sofőr (Rumjancev – Alekszej Batalov) felvesz teherautójára egy stoppos lányt. Ezzel bonyodalmak sora veszi kezdetét gázolással, csempészbandával, nyomozással. Ennél érdekesebb az egyszerű, hétköznapi élethelyzetek, a társbérletek, a sofőrök, a feketézők reális bemutatása, a két fiatal szerelmének árnyalt ábrázolása.
Az én drága párom egy orvos és egy színésznőnek készülő lány szerelme, akik sorozatosan elszalasztják a lehetőséget a boldogságra. A sok évet áthidaló, háborúban és békében egyaránt játszódó történet a szerelem nem-vállalásáról, önzésről és megalkuvásokról szól. A szerelem, a kötelesség és a megalkuvás problematikáját állítja középpontba a jóval később forgatott A boldogság napja is: egy asszony megtalálja az "igazit", de férjével nem képes szakítani.
Ezt követően Hejfic figyelme az orosz klasszikusok felé fordult, de gondolatainak köre nem változott. Osztatlan sikert (és néhány kritikusi ellenvéleményt) hozott első Csehov-filmje (A kutyás hölgy), melyet az irodalom klasszikus alkotásainak megfilmesítése követett: Sz. városban (Csehov Ionics című elbeszélése), Rossz jó ember (Csehov A párbaj című kisregénye), Aszja (Turgenyev), Surocska (Kuprin).
Hejfic filmjeit egyszerű, tiszta stílus jellemzi. Kerüli a patetikus hangvételt és a divatos irányzatokat, nem híve a cselekménytelen filmnek, sem a felfokozott drámai helyzetek ábrázolásának, inkább a kiegyensúlyozott, epizódokból építkező, epikus filmelbeszélés mestere. Hőseinek belső világát, a személyes drámákat meghatározó társadalmi környezetét többnyire árnyaltan, visszafogott hangvételű jelenetekben ábrázolja. Alkotásaiban fontos szerepet kap a tárgyi világ, az apró gesztusok kifejezőereje, de mindenekelőtt a színész.
Utolsó filmjében (A vándorló autóbusz, 1989) egy kopottas autóbusszal fáradt vidéki színészek kis csoportja járja a falvakat. Fűtetlen, félig üres klubokban, naponta többször lépnek fel. Ebben a szürke, művészettől teljességgel idegen világban mindegyikük – a maga különös módján – él-hal ezért a művészetért. Jelképesnek tekinthető befejezés, egy művészi pálya vége. Néhány hónappal később megszűnt a szovjet filmművészet is.
Nemzetközi díjak
Viharos alkonyat A Párizsi Nemzetközi Kiállítás nagydíja (1937)
