Az Illír tartományok (franciául:Provinces illyriennes, németül: Illyrische Provinzen, olaszul:Province illiriche, szlovénül:Ilirske province) az Első Francia Császárság 1809–1813 között fennállt közigazgatási egysége volt, nagyjából a mai Szlovénia és Dalmácia területén. A tartományt 1809-ben olyan francia fennhatóság alatt álló területekből vonták egybe, melyeket Franciaország korábban (1805–1809 között) foglalt el és kebelezett be (vagy napóleoni csatlós államaihoz csatolva tartott). Az „Illír tartományok” területét 1813-ban, Napóleon oroszországi veresége után a Habsburg Birodalom katonai erővel visszafoglalta, 1815-ben a bécsi kongresszus Ausztriának ítélte.
1809-ben, a wagrami francia győzelem után, az ötödik koalíciós háborút lezáró schönbrunni békeszerződésben Franciaország megszerezte a Habsburg Birodalomtól (Ausztriától) Triesztet, Isztriát, Karintiát és Krajnát, a magyar korona tartományai közül Fiumét és a Horvát Királyság egy részét (a Szávától délre). Napóleon még a szerződés aláírásának napján, 1809. október 14-én császári dekrétumot adott ki, melyben elrendelte az Illír tartományok megszervezését, hogy a bekebelezett Habsburg tartományok közigazgatásának átadása rendezett keretek között folyjon. (Az érintett Habsburg tartományok elrendezése, hovatartozása és elnevezése újkori történelmük során korábban (és később is) többször megváltozott. 1767–1777 között a Horvát Királyság, a Dalmát Királyság és az 1699-ben a karlócai békeszerződés után létrehozott Szlavóniai Királyság területei a magyar korona társországában, a Horvát–Szlavón–Dalmát Hármas Királyságban voltak egyesítve, ahol a velencei Dalmácia neve csak igényfenntartást jelentett. 1804-ben e tartományt az Osztrák Császársághoz vonták, 1867-től az Osztrák–Magyar Monarchián belül ismét felosztották a Magyar Királyság és az Osztrák Császárság között.) Az 1809-ben felállított francia Illír tartományok székhelye Laibach lett, élére császári főkormányzót (gouverneur général) neveztek ki, elsőként Marmont tábornagyot.
1811-ben egy itáliai–francia flotta megkísérelte visszafoglalni a britektől Lissa (Vis) szigetét, de az 1811. március 13-i tengeri csatában vereséget szenvedett.
Napóleon oroszországi kudarcának nyilvánvalóvá válása után, 1813 augusztusában Ausztria hadat üzent a meggyengült Franciaországnak, kitört a hatodik koalíciós háború. Az osztrák császári csapatok, Franz von Tomassich vezérőrnagy (1761–1831) parancsnoksága alatt azonnal bevonultak az Illír tartományokba, északi felől. A kis létszámú francia helyőrségek nem tanúsítottak ellenállást, az osztrákok már szeptember 20-án bevonultak Raguzába (Dubrovnikba). A jól megerősített Zára város francia helyőrsége egy ideig kitartott, az erőd csak 1813. december 6-án adta meg magát. Közben a montenegróiak ismét elfoglalták Cattarót (Kotort), ezt az osztrákok csak 1814 júniusában tudták visszafoglalni.
Joseph Fouché, Otrantó hercege (1813. július - 1813. augusztus)
A Francia Császárság többi megyéjéhez hasonlóan itt is bevezették a Code civil-t, a napóleoni polgári törvénykönyvet, és egyenjogúsították a zsidókat. 1811-től a törvényeket és rendeleteket francia és német nyelv mellett „szlavón nyelven” – azaz szlovén és horvát nyelven is közre kellett adni. Állami tanterv alapján működő, szlovén nyelvű iskolarendszert állítottak fel. Ezek az intézkedések elősegítették az írott szlovén nyelv fejlődését, a szlovén nemzeti megújulást és az illirista mozgalmak megszületését.
A tartományt a francia anyaország mintára département-okra osztották fel. A francia uralom rövidsége miatt ezt azonban nem tudták végigvinni. Ehelyett először 11 ún. „intendantúrát” (katonai igazgatási körzetet) szerveztek, ezek számát az 1811. április 15-i átszervezéskor 7-re csökkentették, az intendatúrákat további alkörzetekre (subdélégations) osztottak fel. Az intendantúrák határai nagyjából a régi osztrák közigazgatási határokkal egyeztek meg.
2.svg)
-de.svg)
.jpg)
