I. Chlodvig fiaként született, és 511-ben édesapja királyságának felosztásakor a mai Északnyugat-Franciaország területén kapott a Somme-tól Bretagne-ig terjedő birtokokat[2] (Párizs fővárossal[7]); ehhez az 520-as években, miután szövetséges testvére, I. Chlothar megölte Chlodomer ifjú örököseit, megszerezte az orléans-i királyság egy részét[2] (Chartes és Orléans városát[6]), majd 534-ben elhódította fivérétől a burgundi királyságot,[2] és 537-ben szerződés útján övé lett Provence[2] (Arles és Marseille[6]). A vizigótok ellen – akik a Rhône és a Pireneusok között még birtokolták a parti sávot[2] – 531-ben vezetett hadjáratot,[2]Narbonne mellett teljes győzelmet aratott Amalarich nyugati gót királyon,[7][8] majd 542-ben Chlotharral szövetkezve benyomult Ibériába.[2] Bár a hadműveletek nem jártak komoly sikerrel[2] (Pamplonát sikerült csak elfoglalni[6]), Childebert magával hozta a mártírhalált halt Szent Vince ingét,[2] és elhelyezte egy új párizsi templomban, amelynek utódját ma Saint-Germain-des-Prés-nek nevezik.[2][6] Childebertnek nem volt fia,[2] halála után Chlothar vette át birtokait.[2]
A gyermekgyilkosság
Amikor Chlodomer elesett a burgundok elleni harcban, Childebert és Chlothar megosztoztak az örökrészén, Childebert még Chlodomer özvegyét is elvette feleségül.[9] Chlodomer három kisfiát a nagyanyjuk, Chlotilde nevelte.[9] A két nagybáty félt, hogy a fiúk felnőve atyai jussukat fogják követelni, s nagyanyjuk segíteni fogja őket.[9]Tours-i Gergely szerint Childebert követei útján figyelmeztette Chlothart a fenyegető veszélyre, s hívta, hogy találkozzanak és beszéljék meg, mi történjék:[9] levágják-e a fiúk haját (ami a királyi családból való kitaszítást, uralomra való alkalmatlanná tételt jelentett), vagy pedig öljék meg őket?[9]
A két fivér üzent édesanyjának: küldje el hozzájuk a fiúkat, hogy trónra emeljék őket.[9] Chlotilde nagyon megörült, s azt mondta: ha uralkodóként fogja látni unokáit, úgy érzi majd, mintha nem is halt volna meg a fia, Chlodomer.[9] Kísérettel, szolgákkal útnak indította a gyermekeket.[9] A két nagybácsi nyomban elválasztotta kíséretétől és külön-külön fogságba vetette a fiúkat.[9] Majd követeket menesztettek az anyakirálynéhoz egy ollóval és egy csupasz karddal, s megkérdezték: mi legyen a fiúk sorsa? Éljenek lenyírt hajjal, vagy öljék meg őket?[9] A nagyanya haragjában és elkeseredésében, meggondolatlanul azt felelte: "Inkább lássam unokáimat holtan, mint királyi hajéküktől megfosztva."[9] A királyok ennek hallatára rögtön "munkához" láttak: Chlothar leszúrta legidősebb unokaöccsét,[10] aki tízéves volt.[10] A középső könyörögve karolta át Childebert lábát, ez megszánta, és kérte Chlothart, hogy ajándékozza neki a fiú életét, annyit fizet érte, amennyit akar.[10] De amaz rákiabált; hogy ő kezdte az egészet, és most meghátrál?[10] Erre Childebert odadobta a hétéves gyermeket fivérének, s az elvégezte a hóhérmunkát.[10] Aztán megölték a kíséretet.[10] A legkisebb fiút, Chlodovaldot azonban emberei megmentették, pap lett belőle, s a hagyomány szerint ő alapította St-Cloud kolostorát.[10]
Ezt a történetet is nyilván kiszínezte a népi fantázia, valamint Tours-i Gergely és St. Cloud életírója, de a magva, a gyermekgyilkosság tény.[9]
Childebert pénzérméje (534–558 között)
Jegyzetek
↑Csató Tamás − Gunst Péter − Márkus László: Egyetemes történelmi kronológia I-II., Tankönyvkiadó, Budapest, 1984. júliusa, ISBN 963-17-7223-3, 100. oldal
↑ abcdefghijklmnoUralkodók és dinasztiák (kivonat az Encyclopædia Britannicából), Magyar Világ Kiadó, 2001, szerkesztette: A. Fodor Ágnes – Gergely István – Nádori Attila – Sótyné Mercs Erzsébet – Széky János, ISBN 963-9075-12-4, 113. oldal
↑Kiejtése: "khildebert" (Új magyar lexikon 1. (A–C), szerkesztette az Akadémiai Kiadó lexikonszerkesztősége, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1959, 440. oldal)
↑Dr. Klaus-Jürgen Matz: Ki mikor uralkodott? kormányzott? (Wer regierte wann?, 1992, München); magyar kiadás: Springer Hungarica, Budapest, 1994, fordította: Hulley Orsolya és Pálinkás Mihály, ISBN 963-7775-43-9, 56. oldal
↑ abcdeMagyar Nagylexikon, főszerkesztő: Élesztős László, Magyar Nagylexikon Kiadó, Budapest, 1997, ISBN 963-9257-00-1, 5. kötet, 328. oldal
.jpg)
