Ez a szócikk az orvos Herzog Ferencről szól. Hasonló címmel lásd még: Herzog Fülöp Ferenc.

Herzog Ferenc
Herzog Ferenc
Életrajzi adatok
Született	1879. február 13. Budapest
Elhunyt	1952. január 7. (72 évesen) Budapest
Sírhely	Farkasréti temető
Ismeretes mint	orvos belgyógyász kardiológus
Iskolái	Eötvös Loránd Tudományegyetem
Iskolái
Felsőoktatási intézmény	Budapesti Tudományegyetem (1902)
Pályafutása
Szakterület	orvostudomány
Kutatási terület	fiziológia, neurológia, kardiológia, patológia
Tudományos fokozat	orvosdoktor (1902)
Munkahelyek
Budapesti Tudományegyetem	gyakornok (1903–09), tanársegéd (1909–14), ny. r. egyetemi tanár (1922–45)
Erzsébet Tudományegyetem, Pozsony–Pécs	ny. r. egyetemi tanár (1914–22)
Szakmai kitüntetések
Corvin-koszorú (1930)
Akadémiai tagság	levelező tag (1932), rendes tag (1941)
A Wikimédia Commons tartalmaz Herzog Ferenc témájú médiaállományokat.

Herzog Ferenc (Budapest, 1879. február 13. – Budapest, 1952. január 7.)^[1] Corvin-koszorús magyar orvos, belgyógyász, fiziológus, patológus, ideggyógyász, kardiológus, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Jelentős eredményeket ért el az idegrendszeri, valamint a szív- és érrendszeri betegségek élettani hátterének feltérképezése, kórtani kutatása és gyógyászata terén.

Herzog József (1880–1941) levéltáros, történész, akadémikus bátyja.

Herzog Ferenc és Scheider Mária fia. A Budapesti Tudományegyetemen folytatott orvosi tanulmányokat, ezzel párhuzamosan az egyetem anatómiai intézetében gyakornokoskodott. 1902-ben megszerezte orvosi oklevelét, majd 1903-tól 1909-ig Jendrassik Ernő egyetemi ideggyógyászati klinikáján dolgozott gyakornokként. 1906–1907-ben állami ösztöndíjjal német- és franciaországi egyetemeken képezte tovább magát. 1909-ben tanársegéddé lépett elő, s 1914-ig az egyetem II. számú belgyógyászati klinikájának adjunktusa volt. 1911-ben a belgyógyászati diagnosztika magántanárává habilitált a pesti egyetem orvoskarán.

1914-ben a pozsonyi Erzsébet Tudományegyetemre nevezték ki a belgyógyászat nyilvános rendes tanárává. 1922-től már ismét a fővárosban tanított és végezte a klinikai munkát: a Pázmány Péter Tudományegyetem belgyógyászati tanszékének nyilvános rendes egyetemi tanára lett. Egyidejűleg 1922-től 1930-ig a IV. számú, 1930 után az I. számú belgyógyászati klinika igazgatójaként az ott folyó gyógyítómunkát is irányította. 1945-ben állásairól lemondott, 1946-ban népbírósági ítélet alapján kényszernyugdíjba vonult. Halálát szívkoszorúér-elmeszesedés okozta.

Fő kutatási területe az idegrendszer és a vérkeringés élettani folyamatai, ezek megbetegedéseinek, elváltozásainak patológiája volt.

Behatóan tanulmányozta az izmok beidegzését és az izomtónust, a gerincvelői reflexek, főleg a nyújtási reflex fiziológiai folyamatait, az ujjmozgatás ideg-, izom- és ínélettani hátterét, az ízlelés és szaglás agykérgi központjait. Neurofiziológiai alapkutatásainak eredményeként jelentős sikereket ért el a szervi idegrendszeri betegségek patológiája és belgyógyászata terén. Többek között foglalkozott az ideggyulladás, az idegzsába, a sclerosis multiplex, a gerincvelő- és nyúltvelő-elváltozások kóroktanával és diagnosztikai módszereivel, valamint az idegrendszer egyes onkológiai megbetegedéseivel, a gerincvelő és az agyalapi mirigy daganataival.

A vérkeringési rendszerre vonatkozó klinikai kutatásai elsősorban a vérnyomás élettani vizsgálatára és a szív elektromos folyamatainak feltárására irányultak. Az ő nevéhez fűződik az elektrokardiográfia (EKG) magyarországi meghonosítása. A szív- és érrendszeri betegségek belgyógyászata terén jelentős eredményeket ért el a környéki keringési, érrendszeri elégtelenségek, a szívritmuszavar és a szívelégtelenség, a reumás szívbetegségek (szívizomgyulladás, szifiliszes aortagyulladás stb.) orvoslásában.

1932-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1941-ben rendes tagjává választották. Az akadémia 1949. évi átszervezésekor tanácskozó taggá minősítették, s rendes tagságát csak posztumusz, 1989-ben állították vissza. 1927-től rendes tagja volt a Szent István Akadémiának, 1929-től tagja az Igazságügyi Orvosi Tanácsnak, majd az Országos Közegészségügyi Tanácsnak.

Tudományos és orvosi eredményei elismeréseként 1930-ban átvehette a Corvin-koszorút.

• A központi idegrendszer megbetegedéséről polyneuritis degenerativában: Közlés a Budapesti Kir. M. Tud.-egyetem Idegklinikájából. Budapest: Pesti Lloyd-társulat. 1908.  
• Az elektrokardiogramm klinikai értéke. Budapest: Pápay ny. 1911.  
• Belorvosi diagnosztika. szerk. Jendrassik Ernő, Herzog Ferenc. Budapest: Mai. 1926.  
• A hypophysis daganatairól. Budapest: Egyetemi ny. 1927.  
• Klinikai megfigyelések: A IV. sz. belklinika 1922-29. évi és az I. sz. belklinika 1930-35. évi tudományos közleményeinek ismertetése. Budapest: (kiadó nélkül). 1936.  
• A belorvostan tankönyve 1., 2. (Budapest, 1929-1932)

• Magyar életrajzi lexikon I. (A–K). Főszerk. Kenyeres Ágnes. Budapest: Akadémiai. 1967. 715. o.  
• Magyar nagylexikon IX. (Gyer–Iq). Főszerk. Bárány Lászlóné. Budapest: Magyar Nagylexikon. 1999. 417. o. ISBN 963-9257-00-1  
• Új magyar életrajzi lexikon III. (H–K). Főszerk. Markó László. Budapest: Magyar Könyvklub. 2002. 257–258. o. ISBN 963-547-414-8  
• A Magyar Tudományos Akadémia tagjai 1825–2002 I. (A–H). Főszerk. Glatz Ferenc. Budapest: MTA Társadalomkutató Központ. 2003. 509–510c. o.

• Herzog Ferenc. almanach.pte.hu (Hozzáférés: 2022. január 28.)

• Marsovszky Pál: Herzog Ferenc (1879–1952) emlékezete. Orvostörténeti Közlemények, (1980)
• Gorka Tivadar: Herzog Ferenc és klinikája. Orvosi Hetilap, (1996)