IV. Béla tatárjárás utáni reformpolitikájának egyik legkiemelkedőbb képviselője volt. Különösen a Szlavón Bánság – ami akkoriban Horvátországot és Dalmáciát is magában foglalta – újjáépítésében tüntette ki magát. Új várakat emelt (például Jablanac), Kőrös várost ő telepítette és látta el kiváltságokkal 1252-ben. 1250 után ő verette az addigi legfinomabb magyar pénzt, az értékálló „báni dénárokat”, megelőlegezve Károly Róbert híres pénzügyi reformjait. Ő volt az első nagybirtokos báró Magyarországon, aki várost alapított: a Rab szigetéről áttelepülni kívánóknak a Jablanac vára alatti területet adta oda erre a célra (1251). 1254-től 1258-ig az elfoglalt Stájerország kapitánya is volt, amelyet Pettauból (Ptuj) kormányzott. 1258-ban a stájer főurak fellázadtak a magyar uralom ellen, de IV. Béla akkor még leverte a felkelést, és fiát, a későbbi V. Istvánt hagyta ott, hogy Stájerország hercegeként uralkodjon a tartományon, akinek Gutkeled nembeli István kapitányként továbbra is az oldalán maradt. A területet megszerezni akaró II. Ottokár cseh király azonban sikerrel állította a saját oldalára az ismét lázongó főurakat, így a két István 1260-ra végleg kiszorult Stájerországból.
Gutkeled nembeli Istvánt IV. Béla „szívünk szerint való férfinak” mondja 1248-as oklevelében, aki „nem romboló, hanem építő, nem tékozló, hanem gyűjtő lesz, nem is pusztító, hanem inkább eredendő hűsége és bölcsessége révén nagyszerű megőrző”.
