A greenwichi délkör értéke 0°, a hosszúsági köröket tőle két irányban indulva 180 fokig számítják, keletre pozitív, nyugatra negatív előjellel. A vele szemben lévő 180°-os hosszúsági körrel együtt egy főkört alkot, amely keleti és nyugati félgömbre osztja a Földet.
A délkör elnevezés onnan ered, hogy e hosszúsági kör mentén mindenütt egyszerre van dél.
Jelölésére hosszú időn át egy sárgaréz csíkot használtak a csillagvizsgáló udvarán, amit 10 cm széles rozsdamentes acélszalagra cseréltek. 1999. december 16. óta a 0. hosszúsági kört egy észak felé irányuló erős, zöld lézersugár is jelzi.
A modern geodéziai referencia rendszerek, mint például a WGS geodéziai világrendszer[1] és a Nemzetközi Földi Vonatkoztatási Keret[2] létrehozásával a greenwichi kezdődélkör jelentősége csökkent. A műholdas rendszerek (például a GPS) a Nemzetközi Földforgás és Vonatkoztatási Rendszerek Szolgálat[3] által 1999-ben rögzített kezdő hosszúsági kört, az IERS vonatkoztatási meridiánt[4] más néven nemzetközi vonatkoztatási meridiánt (IRM) használják. Ez az Airy által kijelölt kezdődélkörtől 5,31 szögmásodperccel, azaz 102,5 méterrel (336,3 láb) keletre található.
Története
A brit csillagászok már régóta használták a greenwichi Királyi Obszervatóriumot különféle mérésekhez. Az ottani délkörön alapuló Hajózási Évkönyv (The Nautical Almanac) táblázatai,[5] melyet egyre több hajózó használt a világban, egyfajta referenciaponttá tették a greenwichi csillagvizsgálót, olyannyira, hogy miközben a franciák saját csillagászati évkönyveikben (Connaissance des Temps) a párizsi kezdő hosszúsági kört vették alapul, az angol Hajózási Évkönyv fordításaiban megtartották Maskelyne Greenwichen alapuló számításait.[6]
Ez a szócikk részben vagy egészben a Prime meridian (Greenwich) című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
Források
↑Sobel és Andrewes 1998:Dava Sobel – William J. H. Andrewes: The illustrated longitude. London: Fourth Estate. 1998. ISBN 1-85702-714-0