PROFILPELAJAR.COM

	Filicudi
Magasság	774 m
Hely	Szicília, Olaszország
Hegység	Lipari-szigetek
Típus	rétegvulkán
Terület	9,5 km2
Hosszúság	5,4 km
Szélesség	3,1 km
	Elhelyezkedése
	Filicudi Pozíció Olaszország térképén
	é. sz. 38° 34′ 31″, k. h. 14° 33′ 30″38.575278°N 14.558333°EKoordináták: é. sz. 38° 34′ 31″, k. h. 14° 33′ 30″38.575278°N 14.558333°E
	A Wikimédia Commons tartalmaz Filicudi témájú médiaállományokat.

Filicudi a Tirrén-tengerben, Szicíliától északra elhelyezkedő vulkáni eredetű Lipari-szigetek (Vulcano, Lipari, Salina, Panarea, Stromboli és Alicudi) egyik tagja.

A sziget Lipari város közigazgatása alá tartozik, így azzal együtt az olaszországi Szicília régió Messina megyéjének része. Több apró településének összlakossága 240 fő körül van.

Földrajza

A 9,7 km² területű Filicudi a Lipari-szigetek második legnyugatibb tagja: nyugati szomszédja Alicudi, kelet felé Salina fekszik legközelebb hozzá. A szárazföld képét a 774 méter magas kialudt tűzhányó kúpja, a Fossa Felci uralja. A szigeten még hét további inaktív vulkán található, amelyeket már jelentősen átalakított az erózió. Ezek közül a két legjelentősebb a Montagnola (383 m) és a Filicudi délkeleti félszigetét alkotó Capo Graziano (174 m). A sziget északkeleti részén fekvő Zucco Grande egymillió éve jött létre: ez a szigetvilág egyik legidősebb képződménye. A többi vulkáni felépítmény azonban jóval fiatalabb, a Montagnola dácitos lávadómja mindössze 35 000 éves.

Napjainkban utóvulkáni működés sem tapasztalható a szigeten. A legutolsó aktív periódus óta a tenger eróziója teraszokat vájt a Filicudi partjaiba; ezek ma jórészt a víz alatt vannak a Würm-glaciálist követő tengerszintemelkedés következtében. Filicudi partvonala tagoltabb a többi szigeténél, számos helyen üregek, kisebb barlangok tarkítják (például Bue Marino).

Növényzete

Filicudi flórája tipikus macchia, amely a következő fajokkal jellemezhető:

leander (Nerium oleander)
mirtuszfélék (Myrtus sp.)
rekettye (Genista sp.)
hanga (Erica sp.)
szuharfajok (Cistus sp.)
magyaltölgy (Quercus ilex)
rozmaring (Rosmarinus officinalis)
kakukkfű (Thymus sp.)
európai kunkor (Heliotropium europaeum)
pisztácia (Pistacia sp.)

A macchia fokozatosan elhódítja az egykori, mára elgazosodott szőlő- és olajfaligetek helyét is. A gazdasági jelentőségű fásszárú növények közül még a füge, a szilva, a szentjánoskenyérfa, a kapricserje és a mandula említhető meg.

Állatvilága

A sziget faunájának két csoportja igen gazdag: ezek a madarak és a gyíkok. Tavasszal és ősszel Filicudit is vándormadarak lepik el, többek között:

A leggyakoribb állandóan itt fészkelő szárnyasok a különböző viharmadárfélék és számos ragadozómadár. A gerincteleneket a fedelesszárnyúak és a puhatestűek képviselik legnagyobb számban.

A Lipari-szigetek jellegzetes háziállata a szamár (helyi nevén: „u sceccu”), amelyet már a Kr. e. 1. században is tartottak Filicudi akkori lakói. A jellegzetes testtartású patás a 19. században volt a legnépszerűbb; a szőlőművelés során vették hasznát. A sziget útjain, ösvényein poroszkáló állatot ma is nagy becsben tartják.

Történelme

Filicudi mai nevének eredete az ókorra vezethető vissza: a görögök Phoenicusának hívták a szigetet, mivel elterjedt növény volt rajta a páfrány. Más feltételezések szerint a korábban itt létrehozott föníciai telepből ered az elnevezés.

A többi szigethez hasonlóan már itt is élhettek emberek Kr.e. 3000 körül, az újkőkorszak végén. Ezt a Capo Graziano tetején és Porto öblében talált cseréptöredékek is bizonyítják. A Kr. e. 2. évezred elején – máig nem ismert okból – az őslakók feljebb költöztek a tengerpartról, és a hegyoldalakon, ‑tetőkön hozták létre új településeiket. A nehezen megközelíthető, meredek hegycsúcs védelmet nyújtott a helyiek számára, akikről azt feltételezik, hogy a szigetet érő rendszeres támadások miatt kényszerültek elhagyni korábbi lakóhelyüket. 1956 és 1969 között tárták fel a régészek a Capo Graziano tengerbe nyúló hegyfokának tetején e települések egyikét: 30 szorosan egymásra épített kunyhót találtak, amelyek részben rekonstruált változata ma is megtekinthető. A bronzkorban Filicudi elnéptelenedett, és csak a görögök idejében (Kr. e. 6. sz.) települt újra.

Népessége és gazdasága

Filicudi Porto a Capo Graziano felől, balra a háttérben Alicudi szigete látszik

A sziget 240 lakosa három apró településen él, amelyeket Filicudi egyetlen aszfaltozott útja köt össze:

Filicudi Porto a sziget központja, fő kikötője a Capo Graziano felé nyúló földnyelv északi partján.
Pecorini és Pecorini a Mare a déli parton fekvő egyetlen település.
Valle Chiesa már 280 m magasan húzódik a Fossa Felci keleti oldalában.

Mezőgazdaságából mára csak a kapribogyó- és a fügetermelés maradt meg. A legfőbb bevételi forrás ezen a szigeten is a turizmus, annak ellenére, hogy a látogatók fő sodra elkerüli. A nyári turistaáradat alatt akár háromezren is tartózkodhatnak Filicudin; a Pecorini részét alkotó Stimpagnato például csak ebben az időszakban lakott.

Filicudira 1986-ban vezették be a villanyt, ami gyökeresen megváltoztatta az itteni életet. Az ivóvizet azonban a mai napig is hajón hozzák Szicíliából, mivel a szigeten nincs édesvíz. Tervezik egy tengervíz-sótalanító üzem felépítését, bár ennek megvalósulása a közeljövőben a magas költségek miatt nem valószínű. Lipari önkormányzata egy eurós jelképes díjat szed be minden a szigetre érkező turistától.

Látnivalók

Capo Graziano: bronzkori falu maradványai.
San Stefano-templom: a Valle Chiesában található épület a 17. században épült, barokk stílusban.
sziklaszirtek (Faraglioni) a tengerben Filicudi északnyugati partjainál: La Canna, Fortuna, Notaro, Mitra, Montenassari. A La Canna 71 méteres sziklatűje népszerű a hegymászók körében.
Scoglio del Giafante (Elefánt-szikla): az északi parton, bazaltból álló kipreparálódott, látványos kürtőkitöltés.
Bue Marino-barlang (Rozmár-barlang): a délnyugati partszakaszon lévő barlangban különleges hangjelenségekkel jár az üregekbe bejutó víz áramlása.
Fossa Felci: a körpanorámát nyújtó legmagasabb pontot a kikötőből mintegy két óra gyaloglással el lehet érni.

Irodalom

BEBTE Vulkanológiai Kollektíva: Vulkántúrák - Dél-Olaszország, túrakalauz, Budapest, Kornétás Könyvkiadó, 2007 ISBN 978-963-9353-61-9
Szeredi István (2007): Lipari-szigetek – Aiolosz birodalma. Merhavia, Budapest, ISBN 9789639172821