1944-ben – Fekete Tamás 13 éves korában - édesapját deportálták, s többé nem tért haza. Édesanyja egyedül nevelte. Autodidakta művész volt. 1949-től az Egyesült Izzó művészeti szabadiskolában festőművészetet és Ferenczy Béni műtermében szobrászatot tanult, közben szerszámkészítőként és szerszám-konstruktőrként dolgozott és fotózott is. Budapesten műszaki főiskolát végzett. Ferenczy Béni követőjének vallotta magát. Tagja volt a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület vezetőségének. Művei megtalálhatók a székesfehérvári Szent István Király, a pécsiJanus Pannonius, a budapesti Magyar Nemzeti és a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Ugyanígy őrzi hagyatékának részét a Museum of Contemporary Arts, Új-Brunswick (USA) és a pécsi Modern Magyar Képtár is. Élete utolsó főművének tekinthető a 13 kisplasztikából álló ciklus Hódolat Brunelleschinek címmel, melyet a Magyar Nemzeti Galériának adományozott.
Budapesten élt. Legjobb barátja Szász Imre író volt. Többször elvált, majd idősebb korában már nem nősült újra. Megszállottan dolgozott inkább kaotikus szerelőműhelynek, mint műteremnek ható lakásán. Fia édesapja emlékére, továbbá tisztelői lakóházának falára emléktáblát állíttattak, amely Paulikovics Iván szobrász alkotása.[3]
Díjai
1982 - Nívódíj a Szobrászat című kötetére;
1994 - a Képző- és Iparművészeti Lektorátus díja a Kisszobor '94 kiállításon.
Kiállításai
1963-tól kezdte kiállítani műveit. Három korszakát különböztetik meg elemzői, első korszakában kisplasztikákat, portrékat, köztéri szobrokat, érmeket alkotott. E korai művei rézdomborítások, kisplasztikák voltak. Az 1960-as évek végén faszobrokat is készített. Majd - újító szobrászatának legjellemzőbb vonásaként - az 1970-es évek elejétől hangulatokat, emlékeket felidéző, pop-artos, kisméretű tárgy-plasztikával kezdett foglalkozni. Érdekes, csak rá jellemző újítása a "szerszám-szobor" volt.
Újabb változást az 1994-től induló sorozata jelez, a reneszánsz felé fordulást, Brunelleschi építészeti elvei, műszaki zsenije ihlette kisplasztikák alkotásával.