Az Extreme egy amerikaihard rock zenekar, mely Bostonban alakult 1985-ben. Zenéjükben ugyanúgy megtalálhatóak az 1980-as évekbeli hard rock hatások, mint a glam vagy a pop metalé. Ezenkívül zenéjükben erős funk hatások is felfedezhetők, mely az egyik legfőbb ismertetőjegyük. A Queen és a Van Halen zenekarok nagymértékben befolyásolták zenéjüket, mely hatások a lemezeiken is érezhetők. Az együttes egyik fő dalszerzője és gitárosa Nuno Bettencourt egyéni és virtuóz játéka révén a korszak egyik legnagyobb gitárhőse lett. Népszerűségük csúcsát az 1990-ben megjelent Pornograffitti albumukkal érték el, mely a zenekar legkelendőbb albuma lett. Ezen a lemezen szerepel legismertebb daluk a More Than Words ballada, mely első helyezést ért el a Billboard Hot 100-as listán. Világszerte több mint 10 millió albumot adtak el.[8]
Az 1990-es évek elején teret nyert grunge műfaj miatt korábbi sikereiket már nem tudták megismételni, és 1996-ban feloszlottak. 2004-ben újjáalakultak, és Saudades de Rock címmel 2008-ban kiadták visszatérő albumukat. Pályafutásuk során öt stúdióalbumot adtak ki, az utolsó 2008-ban jelent meg Saudades de Rock címmel.
Történet
1985-1996
A zenekar elődjének tekinthető a "The Dream" formáció, melyben már együtt zenélt Gary Cherone énekes és Paul Gearydobos. A zenekarnak 1983-ban egy hatszámos EP-je is megjelent a Toppe Records kiadó gondozásában.[9] Cherone és Geary Peter Hunt és Hal Lebeaux gitárosokkal és Paul Mangone basszusgitárossal kiegészülve felvette az Extreme nevet 1985-ben. Ezt követően videóklipet forgattak a Mutha (Don't Want To Go To School Today) című dalukra, mely megnyert egy az MTV által szervezett versenyt.[9] Ezt a dalt eredetileg még a "Dream" rögzítette. Még ez évben Lebeaux és Hunt elhagyta a zenekart, helyükre csak egy gitáros érkezett Nuno Bettencourt személyében, aki korábban a "Sinful" tagja volt. 1986-ban Paul Mangone is elhagyta a zenekart, helyére Pat Badger érkezett, aki addig a Berklee College of Music-on végzett zenészekből álló "In The Pink" tagja volt. Így kialakult egy stabil felállás, mely egészen 1994-ig maradt együtt. Az együttes nekilátott a koncertezésnek, és hamar úgy emlegették őket, mint egy kiváló Boston környéki zenekart.[9]
1986-ban Európa turnéra indultak, majd néhány portugál fesztiválon is felléptek. Az olyan dalaik, mint a Suzi (Wants An All Day Sucker) és a Nasty Habits növelték népszerűségüket és a rádiókban is sikerrel szerepeltek. A következő évben a Gang Green együttessel együtt hard rock/heavy metal kategóriában díjat nyertek a Boston Music Awards-on.[9]1988-ban az A & R igazgatója Bryan Huttenhower leszerződtette őket az A&M Records kiadóhoz. Időközben nekiláttak rögzíteni bemutatkozó lemezüket, Reinhold Mack produceri közreműködésével. Ő korábban az Electric Light Orchestra a Sweet, de főleg a Queen albumok révén lett ismert producer. Debütáló albumuk végül Extreme címmel jelent meg, 1989. március 14-én. A lemez nagyrészt kedvező kritikákat kapott, az AllMusic és a Rolling Stone három csillagot szánt neki az ötből. Első kislemezként a Kid Egot adták ki, az utolsó számként szereplő Play With Mevel pedig szerepeltek a Bill és Ted zseniális kalandja című film filmzene albumán.[9] Az album az Egyesült Államok területén kívül is jól fogyott, így hamar nekiláttak a következő album munkálatainak.
A második album felvételei a Los Angeles-i Scream stúdióban készültek Michael Wagener sztárproducer közreműködésével, aki korábban Dokken, Metallica, Accept, Mötley Crüe albumokon is dolgozott, többek között. A lemez 1990. augusztus 7-én jelent meg Pornograffitti címmel. Az albumon vendégként felbukkant Pat Travers és Dweezil Zappa is.[9] A nagy várakozást megelőző album a Billboard 200-as listáján a 10. helyen debütált, és nemzetközi hírnevet szerzett a zenekar számára. A lemez pozitív kritikákban részesült, az Allmusic 4 csillagot adott rá az ötből. A sikerhez Bettencourt gitárjátékán kívül az is hozzájárult, hogy a szokásos glam és pop metal elemeket egyedi, funkos megoldásokkal ötvözték. Az album óriási befolyást gyakorolt a későbbi funk elemekkel operáló rock/metal együttesek számára. Kislemezként a Decadence Dance a Get the Funk Out, a More Than Words és a Hole Hearted dalokat jelentették meg. A "Decadence Dance" 1991 júniusában 19. lett a brit listákon. A két akusztikus szám a "Hole Hearted" a Billboard Hot 100-on a 4., míg a "More Than Words" az első helyre kúszott fel.[9] A dalokat az MTV és a rádióállomások is rendszeresen leadták, így biztosítván a sikereket a zenekar számára. Nuno Bettencourt a korszak elismert gitárosává vált, így szerepelhetett Janet JacksonBlack Cat című dalának egyes remixeiben is.[9] Ezenkívül Cherone, Bettencourt, és Badger szerepelt a Danger Danger zenekar Screw It! című dalának kórusában is.[10]Extragraffitti címmel 1990-ben megjelent egy EP is, kizárólag csak Japánban. A kiadványon nem szerepelt addig kiadatlan nóta. 1991 nagy részét világkörüli turnén töltötték, mely eljutott olyan helyekre is, mint Japán vagy India. 1992. április 20-án felléptek a Freddie Mercury emlékére rendezett Freddie Mercury emlékkoncert rendezvényen a Wembley Stadionban. A fellépés tovább növelte népszerűségüket, melyen a Queen Medley, a Love Of My Life, és a More Than Words dalokat adták elő. A zenekart a Queen gitárosa Brian May hívta meg a rendezvényre.[9] A fellépés miatt meg kellett szakítaniuk a készülödő lemez munkálatait, melyen ezúttal Bob St. John producerrel dolgoztak.
Harmadik albumuk 1992. szeptember 22-én jelent meg, III Sides to Every Story címmel. A Billboard 200 listáján a 10. helyen debütált,[11] ennek ellenére nem lett olyan sikeres mint az elődje, és a kritika fogadtatása is visszafogottabb volt. Az albumról az Am I Ever Gonna Change, Stop The World, Rest In Peace és a Tragic Comic dalokat adták ki kislemezként. Elsőként a "Rest in Peace"-t adták ki, melyhez videóklipet is forgattak, melyet az 1952-es Szomszédok című film inspirált. Emiatt a zenekart plágium vádjával beperelték, majd peren kívül megegyeztek a "National Film Board of Canada"-val, és új klipet forgattak a dalra. Az album tartalmaz keresztény megnyilvánulásokat is, melyeket Cherone azzal magyarázott az interjúkban, hogy érdeklődést mutat a különböző vallások iránt. 1992. októberére a Pornograffitti dupla platinalemez lett az Egyesült Államokban.[12] Az új lemez eladásai viszont alacsonyak lettek a korábbiakhoz képest, melyben nagy szerepet játszott az is, hogy az album dalait nem játszották sűrűn a rádiók.
Paul Geary dobos1994-ben el is hagyta a zenekart, így a "Castle Donington" fesztiválon már a kanadaiAnnihilatorból ismert Michael Mangini ült a dobbcucc mögött.[9] Geary pályafutását a zeneipar üzleti oldalán folytatta, többek között a Godsmack zenekart is sikerre vitte. 1994 nyarán Európa legnagyobb stadionjaiban léphettek fel, az Aerosmith vendégeként.[13] A körút során Magyarországon is felléptek. Még ez évben nekiláttak a következő album munkálatainak, ismét Bob St. John producer közreműködésével. Negyedik albumuk 1995. január 19-én jelent meg, Waiting for the Punchline címmel, mely a Billboard 200-as listáján csak a 40. helyezett lett. A lemezt még Paul Geary dobolta fel, kivéve a Hip Today, a Leave Me Alone és a No Respect dalokat melyekben már Michael Mangini játéka hallható. Az albumon az Extreme-re jellemző stílus mellett, modernebb, a kornak megfelelő grunge-os hangvétel is szerepet kapott, mely nem nyerte el a kritikusok és a rajongók tetszését. Az Allmusic 2 csillagot adott az ötből, és ez lett az addigi legkevesebb példányszámban elkelt albumuk. Kislemezen a Cynical és Hip Today dalokat adták ki, melyek szintén nem arattak nagy sikert. Mint akkortájt minden dallamos rockegyüttest, az Extreme-t is kiszorították a köztudatból a grunge zenekarok. Bettencourt kilépett, hogy maximálisan a szólókarrierjére koncentrálhasson.[9]1995 nagyrészt a stagnálás éve volt, majd amikor Gary Cherone 1996-ban ajánlatot kapott a Van Halentől, hogy lépjen Sammy Hagar helyébe,[9] az Extreme feloszlott. Hivatalosan 1996 októberében.[14]
A feloszlás után (1997-2004)
Gary Cherone a Van Halen énekeseként szerepelt az együttes 1998-ban megjelent Van Halen III című albumán, melyet a rajongók és a kritikusok is erősen kritizáltak. Így Cherone-t kevesebb, mint egy éven belül kirúgták.[9] 1998-ban Japánban megjelent egy Extreme EP Running Gag címmel, melyen öt szám szerepelt, mely közül három koncertfelvétel. Szintén '98-ban az A&M Records megjelentetett egy válogatásalbumot is The Best of Extreme – An Accidental Collocation of Atoms? címmel. Ugyanebben az időszakban Bettencourt, és Mangini egy trió felállású projektet is működtetett.[9] Mangini szerepelt James LaBrie MullMuzzler néven megjelent Keep It to Yourself című albumán is 1999-ben.[9] Badger a Saigon Kick gitárosával Jason Bielerrel megalapította a "Super Transatlantic" együttest, mely egy Shuttlecock című lemezt is elkészített. Cherone, miután elhagyta a Van Halent, létrehozott egy új projektet, melynek a "Tribe of Judah" nevet adta. A zenekar 2002-ben egy Exit Elvis című lemezt is elkészített.
Nuno Bettencourt Schizophonic címmel 1997-ben jelentetett meg egy szólólemezt. 1997 végén 98 elején megalapította Mourning Widows nevezetű alternatív/hard rock zenekarát, melynek két lemeze is megjelent. Az első 1998-ban Mourning Widows címmel, majd a folytatás 2000-ben jött a Furnished Souls for Rent képében. 2002-ben a DramaGods együttest hozta létre, mely Population 1 címmel adta ki debütáló albumát 2002-ben. Két év múlva ezt egy ötszámos EP követte a Sessions from Room 4 címmel. Még ez évben egy újabb válogatás jelent meg az Extreme-től, mely az Extreme – The Collection címet kapta, és szintén az A&M Records adta ki. Az eredeti basszusgitáros Paul Mangone Fly By Wire címmel kiadott egy szólóalbumot 2004-ben, melyen szerepelt Cherone is.
Újjáalakulás (2004-napjainkig)
2004-ben a zenekar fellépett a 20. Nemzetközi Zenei Fesztivál nevezetű rendezvényen, az Azori-szigeteken, Bettencourt szülőföldjén.[9] A gitáros eredetileg úgy tervezte, hogy saját zenekarával lépne fel, de aztán jött a hír, hogy Gary Cherone és Paul Geary terveznek egy koncertet az Extreme volt tagjaival.[9] A basszusgitáros Carl Restivo lett. Az első hivatalos koncertet Amerikában adták a WAAF rádióállomás 15 éves működése alkalmából, 2004. szeptember 18-án. A koncerten fellépett még a Puddle of Mudd és a Dropkick Murphys is.[9]2005 januárjában Japánban adtak néhány koncertet. Ugyanebben a hónapban Bettencourt és Cherone vendégénekesként szerepeltek a Forever In Our Hearts című dalban, melyet Jason Miller a Godhead tagja, azzal a szándékkal írt, hogy segítsen a 2004-es indiai-óceáni cunami áldozatain.[9] Az év áprilisában Bettencourt részt vett egy "Satellite Party" nevű projektben is, ahol a Jane's Addiction énekesével Perry Farrellel és Gabriele Corcos ütőhangszeressel fogott össze. Cherone kiadott egy szóló EP-t Need I Say More címmel, Cherone név alatt.
A klasszikus felállású Extreme (Bettencourt, Cherone, Geary, Badger) 2004. május 18-án újra együtt lépett fel egy jótékonysági koncerten. A fellépés a New York-i West Broadway-en volt, ahol Steven Hoffman tiszteletére adtak koncertet, aki 2003-ban legyőzte rákbetegségét. Ezt követően Hollywoodban koncerteztek, ahol a Led ZeppelinCommunication Breakdownját adták elő. A koncert előzenekara a Steel Panther volt. A zenekar 2005-ös koncertjein Laurent Duval basszusgitározott, míg 2006-ban újra vissza nem tért Pat Badger. Ezután Új-Angliában bonyolítottak le, egy három koncertből álló újjáalakuló turnét. 2007 novemberében bejelentették, hogy 2008-ban egy új albumot fognak kiadni, és világkörüli turnéra indulnak. A felállást a Bettencourt, Cherone, Badger trió mellett egy új dobos Kevin Figueiredo egészítette ki, aki korábban már zenélt együtt Bettencourttel a "DramaGods", és a "Satellite Party" soraiban. Az eredeti dobos Paul Geary a zenekar irányításával, menedzselésével foglalkozik. A visszatérő lemez munkálatai 2007 novemberében kezdődtek el, és egészen 2008. áprilisáig tartottak.
Gary Cherone és Nuno Bettencourt egy 2008-as madridi koncerten.
Ötödik nagylemezük végül 13 év várakozás után jelent meg Saudades de Rock címmel. 2008. augusztus 4-én jelent meg Európában, míg az Egyesült Államokban nyolc nap múlva augusztus 12-én látott napvilágot. A produceri teendőket Nuno Bettencourt látta el. Az albumot Európában a Frontiers Records, míg Amerikában a Fontana Records jelentette meg. A lemez kedvező kritikákban részesült mind a rajongók, mind a kritikusok részéről. Kislemezen a Star dalt adták ki, mely a zenekar MySpace oldalán is elérhető volt. Az album a Billboard 200-as listáján a 78. helyen nyitott.[11] Az európai változaton szerepel egy bónusz szám is, az utolsóként szereplő Americocaine. A dal érdekessége, hogy egy kiadatlan demóról származik 1985-ből, és a zenekar első felvétele.[15] Ezt követően Take Us Alive World Tour néven turnéra indultak. Az Egyesült Államokban a King's X, míg az Egyesült Királyságban a Hot Leg zenekarok voltak a partnereik. Az év hátralévő részében még felléptek Európai és Ázsiai országokban is. East Meets West Tour néven újabb turnéra indultak 2009. május végén, mely egészen 2009. augusztus 8-ig tartott. A körúton a Ratt volt a turnépartner.
2010. május 4-én megjelent a zenekar első koncertlemeze Take Us Alive címmel. A felvételek még 2009 augusztusában készültek a Bostoni "House of Blues"-ban. A kiadványt a Frontiers adta ki, CD és DVD formátumban egyaránt. Ezután újra csendesebb korszak következett, visszafogottabb koncertezésekkel. 2010-ben Bettencourt Rihanna turnéján gitározott.
Zene, stílus
Az Extreme stílusát hard rocknak szokás definiálni, de ezenkívül jellemző rájuk a 80-as éveket idéző glam metal, pop metal, hair metal műfajok megoldásai is. Fő jellegzetességük a funky stílus jelenléte, mely egyedi megszólalást és hangzást biztosít a zenekar számára. Zenéjük jellegzetessége a könnyen emészthető dallamok, melódiák, valamint többszólamú vokáltémák, melyek a Queen hatására vezethetők vissza. Továbbá Nuno Bettencourt technikás és virtuóz gitárjátéka, mely a Van Halen szeretetéről tesz tanúbizonyságot. Az első Extreme albumukon még nem formálódott ki teljes mértékben zenei stílusuk,[16] de a második Pornograffitti című lemezük már teljes pompájában tükrözi a zenekar stílusát. Azóta is ezt a lemezt tartják a legtöbben a legjobb művüknek, mely kereskedelmileg is a legsikeresebb kiadványuk. Az 1992-es III Sides to Every Story továbbra is a Pornograffitti-re jellemző stílust mutatta, noha a dalok kevésbé voltak slágeresek, így médiatámogatás hiánya miatt nem is hozta a várt sikert. Az ezt követő 1995-ös Waiting for the Punchline lemezen a kornak megfelelő, komorabb hangvételű, modernebb, a grunge stílusba sorolható megoldások is helyet kaptak, mely révén a közönség elfordult tőlük. A 2008-as visszatérő Saudades de Rock viszont már ismét a régi, dallamos, hard rock stílust hozta.
