Edward C. Tolman 1886. április 14-én született a massachusettsi Newtonban egy vállalati igazgató és egy „melegszívű, szerető, de némely tekintetben puritán anya” gyermekeként, és a később híres fizikus, Richard C. Tolman testvéreként.[1][4] Testvérét követte a Massechusetts Institute of Tecnology-ra, ahol 1911-ben szerezte meg a BA diplomáját elektrokémiából.[2][4]William James hatására úgy döntött, hogy filozófus lesz, és beiratkozott a Harvard nyári egyetemére, ahol elvégezte Ralph Barton Perry filozófia, és Robert Yerkes pszichológia kurzusát.[4] Ekkor belátta, hogy belőle nem lenne jó filozófus, „nem elég nagy szellem” hozzá. A pszichológia középútnak tűnt számára a tudományok és a filozófia között. Viszont a filozófia kurzus nagy hatással volt rá a későbbiekben: Tolman bevallotta, hogy Perry „fektette le benne a motiváció iránti érdeklődése alapjait.”[4]
1911 őszén iratkozott be Tolman a Harvard Egyetemre, ahol a filozófiai és pszichológiai kurzusokat hallgatott. Yerkes összehasonlító pszichológia kurzusa megismertette vele Watsonbehaviorizmusát, és elképzelését, hogy a magatartás megfigyelése, és nem az introspekció a pszichológia valódi módszere.[4] A harvardi első év utáni nyáron Tolman Németországba ment és a Gestalt-pszichológus Kurt Koffkánál tanult, ahol megismerkedett az alaklélektan alapjaival, ami befolyásolta őt későbbi munkája során.[4] 1915-ben szerezte meg a PhD fokozatát a Harvard Egyetemen.[1][4] Ezután tanári állást vállalt az Illinois-i Northwestern Egyetemen, de innen 1918-ban elbocsátották, bevallása szerint „a hadikorlátozások és a nem túl sikeres tanítás” következtében (4). Ezért 1918-ban Berkeley-be, a Kaliforniai Egyetemre került, és itt tanított pszichológiát egészen 1954-ig.[2][4]
Munkásságát számos alkalommal elismerték. 1937-ben ő lett az APA (Americana Psychological Association) elnöke, 1949-ben az American Academy of Arts and Sciences tagjává választották, 1957-ben pedig meghívták a Kísérleti Pszichológusok Társaságába.[2][4] Ezenkívül megkapta kiemelkedő tudományos munkásságáért az APA díját, és számos egyetem elismerését és tiszteletbeli címét.[4]
A hidegháború alatt, McCarthy idejében Tolman vezette a Kaliforniai Egyetemen azoknak a táborát, akik megtagadták a hűségeskü aláírását.[2][3][4] Nem azért nem írták alá az esküt, mert nem voltak hűségesek az Amerikai Egyesült Államokhoz, hanem mert szerintük az eskü megsértette a tudományosszabadságot. Állásfoglalásával sokat segített fiatal baloldali érzelmű kollégáinak.[2][3][4] Amikor ki akarták rúgni, beperelte az egyetemet. 1955-ben a kaliforniai Legfelsőbb Bíróságon kimondták, hogy mindenkit vissza kell helyezni, aki megtagadta az aláírást.[2] 1963-ban tiszteletére a Kaliforniai Egyetem Pedagógiai és Pszichológiai Karának új épületét róla nevezték el Berkeley „Tolman Hall”-jának.[2]
Tolman munkássága
Tolman leginkább a tanulás patkányokkal és útvesztőkkel történő vizsgálataival vált híressé.[1][2] Módszereiben nem volt olyan radikális behaviorista, mint Burrhus Frederic Skinner.[2] Viselkedéslélektani módszereket akart használni, hogy jobban megértse az emberek és állatok mentális folyamatait.[2] Ezekkel a vizsgálatokkal főként Thorndike, Watson és Clark L. Hull tanuláselméleteit tesztelte.[4] Tolman a morális behaviorizmus képviselője volt, azaz a magatartás és a környezet nagyobb egységeire (pl.: az élelem megtalálása, kijutás a dobozból) helyezte a hangsúlyt.[3][4] Továbbá Tolman behaviorizmusát „célirányos behaviorizmusnak” is nevezik, mivel szerinte minden viselkedést egy cél elérése vezérel, motivál.[4] Elméletét Purposive behavior in animals and men(„Az állatok és az emberek célirányos viselkedése”)[5] (1932) című könyvében írta le, amit a „fehér norvég patkányoknak” ajánlott.[2][4] Tolman egyetértett Watsonnal abban, hogy a válasz megerősítése, következménye nem szükségszerű eleme a tanulás folyamatának, de Tolman, Watsonnal ellentétben elismerte, hogy a megerősítésnek fontos szerepe van a tanulás motiválásában.[4]
Tolman megkülönböztette a tanulást a teljesítménytől és a kivitelezéstől, úgy gondolta, hogy a tanulás jutalom nélkül is végbemegy, de a jutalom motiválja az egyed tanulását, teljesítményét.[4] Megkísérelte bebizonyítani, hogy az állatok képesek megtanulni tényeket a világról, amiket később rugalmas módon használnak, ahelyett, hogy egyszerű, környezeti ingerek által automatikusan kiváltott válaszokat tanulnának meg.[2] Ezzel Tolman „S-S” („stimulus-stimulus”, „inger-inger”), nem a megerősítést hangsúlyozó elméletalkotóvá vált. Merített a Gestalt-pszichológiából, hogy amellett érveljen, hogy az állatok képesek megtanulni az ingerek közötti kapcsolatokat, és nincs szükségük a tanuláshoz semmilyen biológiailag szignifikáns eseményre.[2] Ez az úgynevezett látens tanulás folyamata.[2][3][4] Tolman riválisa, Clark L. Hull pedig a mechanisztikusabb „S-R” („stimulus-response”, „inger-válasz”), megerősítés-alapú tanulás nézetének képviselője volt.[2] Arról vitáztak, hogy a patkányok a labirintusban az ingereket vagy a válaszokat tanulják-e meg.[3]
Tolman a viselkedés célirányosságát hangsúlyozva próbálta úgy alakítani elméletét, hogy azzal megmagyarázza a célhoz vezető magatartás komplexitását.[4] Egy cél elérése több úton keresztül történhet meg, és a kiválasztott utat, viselkedést befolyásolják az egyén, egyed kogníciói, a világról alkotott ismeretei.[4] Ezzel Tolman elsőként ütött rést az addig merev „S-R” sémán a közbülső (interveniáló) változó fogalmával.[3][4] A közbülső változók az inger, a külső környezet és a válasz, a viselkedés között helyezkednek el, egy részük esemény jellegű (pl.: valaminek az észlelése, vagy egy emlék felelevenítése), más részük pedig diszpozíciós jellegű (személyiségvonások).[3][4]
Tolman vezette be 1948-ban a kognitívtérkép fogalmát, amit szintén ilyen közbülső változónak tartott.[2][3][4] A kognitív térkép az organizmus elképzelése arról, hogy hogyan épül fel a környezete.[4] Tolman szerint a patkányok a labirintusokban nem a jobbra és balra fordulások sorrendjét tanulják meg, hanem a labirintus alaprajzának mentális reprezentációját alakítják ki a tanulás során.[1] Egyik kísérletében a patkányok jutalom nélkül építették ki magukban a labirintus kognitív térképét, majd mikor már motiváltak voltak a teljesítményre, azaz jutalom várt rájuk, akkor képesek voltak azt felhasználni, és a rövidebb utat választották a több lehetséges út közül.[4] Tolman kognitív térkép fogalmát a pszichológia szinte minden területén alkalmazzák.[2]
Tolman hatása
David Kretch írta azt, hogy „valójában Tolman és patkányai voltak azok, akik törekedtek, hogy visszaadják a pszichológiának a lelkét – belátásait, kognícióját és céljait (amit sokak szerint Watsonnal veszített el a pszichológia). És azt hiszem, hogy ez döntő szerepet játszott az amerikai pszichológiatörténet formálásában.”[4] Továbbá Tolman munkássága „segített abban, hogy az állatkísérletek, a tanuláselmélet vagy éppenséggel a behaviorizmus az amerikai pszichológia éltető erejévé váljon.”[4] Ezenkívül Tolman „kognitív behaviorizmusa” nagy hatást gyakorolt a kognitív pszichológiára, előkészítette számára a terepet.[4] A kognitív pszichológia előfutáraként tartják számon Tolman kognitív tanulásfelfogását, ami az 1970-es évektől vált népszerűvé.[3] Például Noam Chomsky saját maga előfutárának tartja Tolmant a belső reprezentáció fogalma miatt.[3]
Tolman gondolatait és technikáit újra felfedezték a 20. század utolsó negyedében, amikor is az állatpszichológusok felbuzdultak az emberi kognitív pszichológusok sikerén, és megújították az állati kogníció tanulmányozását.[2] A huszadik század közepén a három leghíresebb állati viselkedéssel foglalkozó pszichológus, Tolman, Hull és Skinner, közül kijelenthetjük, hogy Tolman öröksége a legelevenebb.[2]
Tolman hatott a magyar pszichológiára is.[3] Az 1930-as években járt is Magyarországon. Nagy hatással volt Kardos Lajosnak az állati emlékezéssel kapcsolatos munkásságára az 1960-as években.[3]
Főbb művei
Tolman, E. C & Gleitman, H. (1949). Studies in spatial learning; place and response learning under different degrees of motivation. Journal of experimental psychology, 39 (5), 653–659. 1949 Oct, doi:10.1037/h0059317, PMID 15391108
Tolman, E. C. (1949). There is more than one kind of learning. Psychological review, 56 (3), 144–155, 1949 May, doi:10.1037/h0055304, PMID 18128182
Tolman, E. C. (1932). Purposive behavior in animals and men. New York: Century.
Tolman, E. C. (1938). The determinants of behavior at a choice point. Psychological Review, 45, 1-41.
Tolman, E. C. (1942). Drives towards war. New York: Appleton-Century-Crofts.
Tolman, E. C. (1948). Cognitive maps in rats and men. Psychological Review, 55, 189-208.
Tolman, E. C. (1951). Behavior and psychological man: essays in motivation and learning. Berkeley, Univ. of California Press.
Tolman, E. C. (1955). Principles of performance. Psychological Review, 62(5), 315-326. doi: 10.1037/h0049079
Jegyzetek
↑ abcdeAtkinson & Hilgard (2005). Pszichológia. Osiris Kiadó, Budapest, Magyarország, 277 p.
↑ abcdefghijklmPléh Csaba(2000). A lélektan története. Osiris Kiadó, Budapest, Magyarország, pp. 504-509.
↑ abcdefghijklmnopqrstuvwxyzaaabacThorne, B. M. & Henley, T. B. (2000). A pszichológia története – Kapcsolatok és összefüggések. Glória Kiadó, Budapest, Magyarország, pp. 368-375.
