A boríték rendszerint vékony anyagból készülő, vékony tárgyak (levelek, rövid írások) borítására használatos csomagolóeszköz.

A leggyakoribb a papírból készült postai boríték, amely rombusz, téglalap vagy deltoid alakú papírból hajtogatható össze. A csúcsok behajtásával születik meg a boríték, melynek egyik oldala egyenletes felületű, a túloldalán pedig a négy behajtott csúcs egy keresztet rajzol ki. Az egyik csúcs a csomagolás érdekében leragasztatlanul hagyható, de lehetséges csak az egyik él mentén egy vékony csík felhajtásával a csomagolást megnyitni.

Ha a fülek behajtási sorrendjében az utolsót a boríték rövidebb oldalán kell behajtani, akkor a gyártók általi megnevezése zseb. Ez arra utal vissza, hogy eredetileg ilyen módon magvakat csomagoltak be. A füleket ilyenkor a közös pontban viasszal vagy ragasztóval rögzítik, de általánosan elterjedt, hogy a hajtások során létrejövő átfedéseket teljes egészében ragasztják. Ezeket a borítékokat tipikusan valamilyen kézbesítő postai rendszerben küldött levelezésre használják.

Az ablakos borítékot Americus F. Callahan találta fel 1901-ben.^{[1] [2]} Ezeken egy kis nyílás van vágva a fülekkel ellentétes oldalon, amit vékony fólia vagy film fed be. Az ablak lényege, hogy a levél címzettje az ablakon keresztül olvasható megfelelő hajtogatás esetén, így nem kell azt a borítékon megismételni. A szabadalmat rá a következő évben adták ki. 1905-ben Európában az ablakot forró olajjal alakították ki, ami a papírt áttetszővé tette, így a címzett olvashatóvá vált. Az ablak méretére nincsenek nemzetközi szabványok, bár helyileg, például Németországban vagy az Egyesült Királyságban szabályozzák.^[3]

Speciális fajta az aerogram, azaz légi távirat, ami olyan levélpapírt jelent, ami borítékká hajtható össze, így a küldemény tömege csökkentett lesz a hagyományos boríték-levél pároshoz képest. Ez különösen légiposta esetén hasznos újítás. A kézzel készített borítékok is tekinthetőek aerogramnak, mivel a belső felületük egyben információhordozó is lehet.

A borítékot Sir Rowland Hill a brit posta reformja során a Penny Posta részeként egy rombusz alakú levélpapírként értelmezte.^[4] Ezt nevezték Mulready-nek. Szükség esetén a borítékba egy további levélpapírt is lehetett tenni, feltéve, hogy a boríték és a levél együttes tömege nem lépte át a 14 t-ot. Erre a korábbi rendszertől örökölt díjszabás alapján egy penny díjat kellett fizetni.

Az amerikai polgárháború során tapétákból is készítettek borítékot a pénzügyi nehézségek miatt.

A borítékba egyes esetekben egy "válaszborítékot" tesznek, ezt a hivatali levelezésben és némely esetekben üzleti vagy ügynöki levelezésben használják. A válaszboríték kisebb méretű, mint a tartalmazó boríték, és általában előre meg van címezve. Újabban a boríték maga átformázható válaszborítékká, ezzel papírt spórolva meg. A reklámügynökségek előszeretettel élnek a válaszboríték rendszerével, mivel az megkönnyíti az ügyfelekkel való kapcsolattartást.

A borítékokat az 1840-es évekig kézzel készítették. Mindegyiket egyedileg vágták ki a kívánt méretben egy papírívből, így rengeteg hulladék termelődött. 1840-ben George Wilson szabadalmaztatta a tesszaláció nevű eljárást, aminek révén a papírívből nagy mennyiségű egybevágó borítékmintát lehetett kivágni. A keletkező hulladék mennyisége csökkent, ezzel a borítékok előállítási költsége csökkent. A következő lépés Edwin Hill és Warren de la Rue szabadalma volt. Ez egy olyan gőzgép leírása, ami a borítékokat nem csak kivágja a papírból, de automatikusan össze is hajtogatja a kívánt formára, majd a ragasztást is elvégezni. (A mechanikus gumírozásra a lezáró fülön még várni kellett.) Mivel az előre elkészített borítékok kényelmesebbek voltak, mint a hagyományos, kézzel készült borítékok, az utóbbiak gazdasági jelentősége fokozatosan elhalványult.

A papírból készült borítékok további előnye, hogy rajtuk könnyen és olcsón helyezhetőek el grafikai elemek, amelyek egyedivé teszik a levelezést. Ezt nagyon sok kis és nagy vállalkozás kihasználja reklámcélokra. Újabban az ilyen borítékokkal a levélművészet foglalkozik.

Manapság az évente gyártott mintegy 400 milliárd boríték túlnyomó többsége gépi gyártású.

A boríték ősével már az ókor kezdeti időszakában is találkozhatunk. A sumerek egyes agyagtábláikat helyzeték egy agyagból készült tokba, hogy a sérüléseknek elejét vegyék a szállítások során. Ilyen tokokat 1901-ben Jacques de Morgan és 1907-ben Roland de Mecquenem találtak először. Miután az i. e. 2. században felfedezték a papírt, a kínai nép elkezdte a boríték ősének tekinthető papírtokba csomagolni a pénzt és egyes ajándékokat. Ezeket chih poh néven ismerjük. A déli Szong dinasztia idején a császárok a birodalmi hivatalnokoknak szént pénzbeli juttatásokat borítékba zárták.

1845 előtt kizárólag kézzel készített borítékok léteztek, mind kereskedelmi, mind háztartási célokra. 1845-ben aztán egy benyújtott szabadalomnak hála már gépi borítékhoz is hozzá lehetett jutni. Az első borítékok még nem emlékeztettek a ma ismertekre. A gép a papírt rombusz alakúra vágta, majd elsimította, így készen állt a téglalappá hajtogatásra. Az éleket tapadós anyaggal kenték be a kivágott alakzat átfedésein, majd a rögzítést már a felhasználó végezte el. A boríték szimmetrikus elrendezése és az egymást fedő fülek lehetővé tették, hogy a legfelső lap csúcsrészénél mindössze egy kevés pecsétviasz segítségével lezárható legyen. A lezáráshoz alkalmazott ragasztót csak mintegy ötven évvel később kezdték a boríték füleire felvinni.

A borítékpapír rombusz alakjának eredete jelenleg vita tárgya. Mindenesetre ez az alak egy rendezettebb és tisztább változat ahhoz képest, mintha egy papírlapot hajtogatnánk a levélküldemény köré. Az alak feltehetőleg a felhasznált papír mennyiségének optimalizálása során alakult ki. Az alak egyetlen hátulütője, hogy a papírgyárakban a téglalap alakú papírok gyártása a hagyományos, így a rombuszt csak vágással és hajtogatással lehet kialakítani. A hagyományos papírméretekhez illeszkedő rombuszok is lényegesen nagyobbak, mint a készíthető papírívek mérete.

A hajtogatott boríték a 19. század elején a népesség azon része körében volt népszerű, akiknek volt ideje nekiülni a méretre vágás és hajtogatás nemes feladatának. A boríték széles körű elterjedését a brit posta okozta, amikor Rowland Hillt bízta meg a bevezetésével. A szolgáltatás 1840 májusában indult el előre nyomtatott borítékokkal és öntapadós bélyegekkel (ez a nevezetes Penny Black). A nyomtatást Jacob Perkins eljárásával végezték. A borítékokat tucatjával csomagolva árusították, a vágásukat azonban még a közre bízták. A borítékokat a kor tekintélyes művésze, William Mulready készítette, azonban az árut hamarosan vissza kellett vonni, mert nevetségessé tette a kor közvélekedése. Ugyanakkor azonban nyilvánvalóvá vált a zárható boríték és a felragasztható bélyeg előnye. Az illusztrált boríték tehát elbukott, de a rombusz alakú csomagolóanayag túlélte a bukást, és a szükséges idő és keletkező hulladék ellenére mindenki számára könnyen elérhetővé vált.

1845-ben Hill bátyja, Edwin és Warren de la Rue szabadalmaztatták a borítékvágó gépet. Mára ezen gépek gyártása egy lényeges ipari tényező. A vágókarokat kereszt-sárkány és gyémánt alakban gyártják. Előbbivel a zsebes borítékokat készítik, azaz azokat a borítékokat, amiknek a zárófüle a rövidebb oldalon van, utóbbival a hagyományos, pénztárca stílusúakat.

A legismertebb papírkészítő gép a Fourdrinier. Ez a cellulózt feldolgozott állapotban veszi fel, majd hálósítja, és végül a kész papírt tekercsekké gyűjti össze. Eközben a tekercset felvágják, hogy nagyszámú, a Gutenberg nyomda óta a nyomdászathoz kapcsolt téglalap alakú papírívet kapjanak.

A mai napig minden, papírra nyomtató és többszöröző gép, beleértve az 1990-es évekig használt írógépet is, téglalap alakú papírok feldolgozására van optimalizálva. Az ipari papíríveket a köznapi feldolgozások érdekében a jól ismert, szabványosított méretekre (ISO, A/4, US Letter stb.) tagolják. Ezeket használják aztán a mindennapos nyomdászati feladatokban.

A boríték papírja, bár téglalap alakú, a hajtogatás miatt változó vastagságú, így rá nyomtatni ügyességet és gyakorlatot kíván a nyomdásztól. A kereskedelmi gyakorlatban csak a boríték előlapjára nyomtatnak, ezt overprinting (felülnyomtatás) néven ismerik. Ha a hajtogatott fülekre is kell kerüljön nyomtatás, a prinitng on the flat megjelölést (lapra nyomtatás) alkalmazzuk. A figyelemfelkeltő nyomatok, amiket főleg a Mulready írószerkekhez kapcsolhatók, főleg a direkt levelezéshez társulnak, ezek különösen a korai időkben bírtak művészeti értékkel is. Ezeknek a borítékoknak a propagandával közös történelme van, és a gyűjtők számára különös értékkel bírnak.

1998-ban a digitális nyomtatás forradalma lehetővé tette, hogy a borítékokat házilag lehessen nyomtatni. Ehhez a nyomtatókba a borítékot el kell tudni helyzeni, valamint a nyomtatónak a méretet ismernie kell. Az Egyesült Államok postaszolgálata a borítékra digitális jelölést tesz, amivel az öntapadós bélyeget válthatjuk ki. Ezt az Elektromos Bélyegelosztás (Electronic Stamp Distribution, ESD) rendszere teszi lehetővé. Így lehetővé vált, hogy a borítékokat házilag lássuk el nyomattal – például tájékoztatóval vagy reklámmal.

A kereskedelmi nyomtatás és a postai szolgáltatás kéz a kézben jár, és mindkettőhöz kötődik a borítékgyártás és a nyomdai szolgáltatások érintkező része. E négy ágazat egymással szimbiózisban van. Ennek eredményeképpen az információalapú megjelölés (information based indices, IBI) sokkolta a bélyegnyomdákat, mivel az általuk használt gépeket elavulttá tette a házi nyomtatás lehetősége, ami számos perre vezetett.

Az e-mail megjelenése további esést okozott a postai szolgáltatásokban. Ugyan számítani lehetett a borítékokra való igény csökkenésére, azonban a 2008-as jelentés szerint a vártnál erősebb esés következett be az elektronikus információcsere okán.

A jelenség alapvető oka a "hagyományokat lecserélő technológia" nevű folyamat. Ez az Egyetemes Postai Unió szempontjából kellemetlen, mivel az egy specializálódott nemzetközi szervezet, és egyben a kormányok számára egy bevételi forrás.

Az ISO 269 által meghatározott méretek:

Az ablakos boríték esetén a papír egy darabja általában téglalap formában ki van vágva, és a helyére egy vékony műanyag lap vagy pergamenpapír kerül. A műanyag használata hulladék újrahasznosítását megnehezíti.

A biztonsági borítékok az illetéktelen betekintés elleni védelmet tartalmaznak. Tipikusan a nagy értékű termékek és fokozott biztonságú dokumentumok küldésére szolgálnak.

Egyes esetekben a boríték belsejét speciális mintázattal látják el, ami a tartalom elolvasását megnehezíti.

A levelezőborítékok tipikusan nagyméretű, a hagyományos papírra nyomtatott dokumentumokat összehajtás nélkül befogadni képes postai eszközök. Leggyakrabban a fuvarozók használják a fuvardokumentumok tárolására és küldésére. Jellemzően a végükön található egy nyílás, amire a zárófület ragasztószalaggal lehet ráhajtani, ezzel zárván a küldeményt. Többféle anyagból is készülhet:

• Papírlemez
• Farostlemez
• Polietilén
• Szövetlen anyagok

Érzékeny, törékeny anyagok küldésére szolgáló boríték. A párnázás lehet újságpapír, műanyag hab vagy buborékfólia.

Az Egyesült Államok szövetségi kormányhivatalai az SF65^[5] szerinti borítékokat használják. Ezeket nem ragasztószalaggal, hanem fűzött zsinórral zárják le, valamint lyukasztott papírból készítik őket, így a tartalom részlegesen látható. A köznyelvi megnevezésük emiatt "Holey Joe"^[6] vagy "Shotgun". Mivel a borítékok újrahasznosíthatóak, a címzési módszer egyedülálló: a régi címzettet vastagon kihúzzák, és az új címzettet egy következő mezőbe írják. A használata kiveszőben van, mivel nem szerepel a szabványos borítékok listáján.

• Ez a szócikk részben vagy egészben az Envelope című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

Nézd meg a boríték címszót a Wikiszótárban!

A Wikimédia Commons tartalmaz Boríték témájú médiaállományokat.

• Maynard H. Benjamin: History of Envelopes. Envelope Manufacturers Association, 2002. [2010. október 26-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2021. január 17.) Elérhető a Smithsonian Nemzeti Postamúzeumán keresztül.
• ISO 216:2007 - Writing paper and certain classes of printed matter. International Organization for Standardization
• Markus Kuhn: International standard paper sizes. University of Cambridge Az ISO216 szabvány és a háttere.
• Bodleian Library: De la Rue’s Stationery Stand and Envelope Machine (1851). John Johnson Collection Exhibition. University of Oxford, 2001
• Gerard Hughes: Envelope and Letterfolding A borítékok és levelek hajtogatásának módszerei
• papersizes.guide: International Envelope Paper Sizes papersizes.guide