Gyermekkorában került Budapestre. A középiskola négy osztályának elvégzése után villanyszerelő mesterséget tanult, s évekig dolgozott szakmájában. 1930-ban Moszkvában a Kommunista Ifjúsági Internacionálé hat hónapos iskoláján tanult. Hazatérése után, 1931-ben megbízták az agitációs és propagandamunka irányításával és az Ifjú Proletár szerkesztőségének a vezetésével. 1931 áprilisában letartóztatták. 9 havi börtönbüntetésének letöltése után 1932-ben Pozsonyba toloncolták. Bevonultatták a csehszlovák hadseregbe, leszerelése után 1934-ben bekapcsolódott a szlovák munkásmozgalomba.
1935-ben küldött volt a Kommunista Ifjúsági Internacionálé világkongresszusán. 1936. október 4-én Pozsonyban megalakul a Magyar Fiatalok Szövetsége, a Csehszlovák Kommunista Párt irányítása alatt álló népfrontos, önmagát kulturális egyesületnek feltüntető tömörülés. A Szövetség létrehozói a CsKP magyar nyelvű napilapja, a Magyar Nap köré tömörülő fiatal kommunista értelmiségiek. A szlovák ifjúsági szervezet a titkársága tagjává, majd egyik titkárává választotta. Hamarosan tagja lett a Szlovák Kommunista Párt vezetőségének is. 1937-től Szlovákiában a Magyar Fiatalok Szövetségének vezetője volt, majd 1937-től a Moravska Ostrava-i Magyar Nap szerkesztőségében dolgozott. Az 1939. március 19-ei német megszállást követően részt vett a kommunisták külföldre menekítésében, határátkelésüket biztosította Csehország és Lengyelország között. De elárulták, és a németek 1939-ben elfogták, majd koncentrációs táborba vitték. Előbb Dachauban, majd Buchenwaldban raboskodott. 1942-ben néhány társával együtt átszállították Auschwitzba és ennek a haláltábornak a foglya volt 1945-ig. Tapasztalatait az Élet a halál földjén című könyvében örökítette meg. Hazatérte után a Szabad Nép szerkesztőségébe került, 1946-tól 1951-ig a lap újságírója, 1951–1954 között főszerkesztője volt.
1951. április 22-én a MÚOSZ közgyűlése megválasztotta a szövetség tisztikarát, Betlen Oszkár elnökségi tag lett. 1951-től az MDP Központi Vezetőségének póttagja volt egészen 1956-ig. 1954–56 között a Tartós békéért, népi demokráciáért című lap magyar kiadásának felelős szerkesztője volt. Tagja volt a lengyel–magyar kapcsolatok ápolását célul tűző, elsősorban irodalommal foglalkozó Magyar Mickiewicz Társaságnak is.[3]
Az 1956-os forradalom megtorlása után a névtelenül közreadott kommunista brossúrasorozatot, a vidéki eseményeket is bemutató "fehér könyvet" szerkesztette.
1957-től haláláig az MSZMP Központi Bizottsága Párttörténeti Intézetének tudományos munkatársa volt. A nemzetközi szekció vezetőjeként a Kommunista Internacionálé történetének kutatásával, feldolgozásával foglalkozott.
Művei
Vesszen a sovinizmus! Szabad Nép, 1945. július 11.
Reszlovakizálás és a szlovákok kényszerű áttelepítése. Társadalmi Szemle 1946.
Az új Csehszlovákia és a cseh-magyar viszony. Társadalmi Szemle 1946.
Fehér könyvek I-IV. - a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatala adta ki négy kötetben Ellenforradalmi erők a magyar októberi eseményekben címmel. Az első kötet 1956 novemberében jelent meg, a kiadásáról szóló MSZMP-határozat nem maradt fenn. A szerkesztőbizottság tagjai: Betlen Oszkár, Darvasi István, Fellegi Tamás, Lovas Márton, Nemes Dezső, Nemes János, Orbán László, Szirmai István.
Élet a halál földjén (életrajzi regény, 1959)
Ellenforradalom Magyarországon 1956 (Budapest, 1958)
Népi demokratikus fejlődés Spanyolországban 1936–1939 (Budapest, 1963)
A Kommunista Internacionálé VII. kongresszusa (Budapest, 1964)
Az egységfront-mozgalom és a harc a munkásosztály egységes forradalmi pártjáért 1933-1937 (Budapest, 1967)
A Komintern egységpolitikája 1933-1937 (Budapest, 1968)
A magyar és a nemzetközi munkásmozgalom története 1848-1945 (egyetemi jegyzet, Budapest, 1969)
Párizs, Madrid, Bécs (Kossuth Könyvkiadó, 1968)
Emlékezete
A Munkásmozgalmi Pantheon a budapesti Kerepesi temetőben. Itt nyugszanak: Felső sor: Derkovits Gyula, Dési Huber István, Dobi István, Frankel Leó, Fürst Sándor, Komját Aladár, Komját Irén, Korvin Ottó, László Jenő, Lékai János, Münnich Ferenc, Nyisztor György, Révai József, Rózsa Ferenc, Rudas László, Ságvári Endre, Sallai Imre, Schönherz Zoltán, Sík Endre, Szabó Ervin, Szalvai Mihály, Szirmai István. Alsó sor: Balázs Béla, Betlen Oszkár, Házi Árpád, Palotás Imre, Pesti Barnabás, Tömpe András
"Ez volt tehát a régi öntudatom utolsó fellobbanása, amelyet aztán szétmorzsolt és a mélybe kényszerített az a szisztematikus sulykolás és lélekmérgezés, amelyben ettől kezdve részünk volt, és amelynek fő ágense a Szabad Nép szerkesztőségében Betlen Oszkár volt. Tőlem is irracionális azonosulást követeltek, s én teljesítettem; olyan okokból, amelyeket nem tudok megmagyarázni, de amelyek az élni akarás, a fönnmaradás vagy a karrierizmus motivációjához tartoznak."
– Kende Péter: "A Magyar Füzetek nem tudott volna fönnmaradni a budapesti szerzőgárda nélkül"[5]
"Volt a szerkesztőségben egy súlyos pszichopata, egy titokzatos, vagy titokzatosságot játszó kíméletlen alak, bizonyos Betlen Oszkár - sem a pozíciója, sem a funkciója nem volt eléggé világos, csak annyit lehetett tudni róla, hogy "régi elvtárs", politikai fogolyként megjárta Mauthausent, a csehszlovák pártból került át a magyarba (akárcsak Farkas Mihály), nekem mindig az volt és ma is az a gyanúm, hogy ő intrikálta ki a laptól Losonczyt is, Vásárhelyit is, mint nem igazán "megbízható elemeket" - eltávolítva azokat, akik útjában álltak a főszerkesztői fotel elérésében. Az sem lepne meg túlságosan, ha egyszer kiderülne, hogy Losonczy börtönbe-távolításában is szerepe volt."
