Bajkálontúl

A Bajkálontúl (oroszul: Забайкалье) tájegység (nagytáj) Oroszországban; földrajzi szempontból Szibéria déli hegyvidékeihez tartozik.

Neve

Az orosz Zabajkalje (magyarul Bajkálontúl) régóta használt elnevezés. Általában a délnyugat–északkeleti irányú, ívben elnyúló Bajkál-tó és a déli, délkeleti országhatár közötti, – tehát a központi Oroszországtól távolabbi, „túlsó” – területet jelölte. A 19. század közepétől az Orosz Birodalom egyik nagy közigazgatási egységét is így nevezték (Zabajkalszkaja oblaszty, vagyis Bajkálontúli terület).

A Szovjetunió létrejötte után nem volt ilyen nevű közigazgatási egység, (csak Burjátföld és Csitai terület), de a Bajkálontúl nevet nem hivatalosan továbbra is használták. A 2008-ban létrehozott Bajkálontúli határterületet a sajtóban sokszor szintén csak Zabajkalje (Bajkálontúl) néven említik, holott a földrajzi értelemben vett Bajkálon túli országrésznek csak kb. a felét foglalja el; a másik fele közigazgatásilag Burjátföldhöz, egy kisebb darabja pedig az Irkutszki területhez tartozik.

A Bajkálontúl területének egy kisebb része már jóval korábban Dauria néven vált ismertté. A mongol népcsaládhoz tartozó daur (dahúr) népcsoport a Silka, Arguny, Amur folyók partján élt. A 17. század közepétől cári fennhatóság alá került, majd a nyercsinszki szerződés (1689) a Mandzsu-dinasztiának juttatta.[1]

Ez a szócikk a továbbiakban csak a természetföldrajzi tájegységgel foglalkozik.

Bajkálontúl

A Bajkálontúl (Zabajkalje) – óriási hegyvidék, mely a Bajkálmelléktől dél és délkelet felé az országhatárig, kelet felé az Oljokma völgyéig és a Silka torkolatáig terjed. Domborzatát délnyugat–északkelet csapásirányú hegyláncok és hegyközi medencék váltakozása jellemzi. Hegységei általában középhegységek, egy részük fennsík; néhány magashegységének csúcsa 2500 m fölé emelkedik.

Kialakításában nyugaton és középső részén jelentős szerepet játszott az archaikum végén lezajlott bajkál gyűrődés, később a kaledóniai és a variszkuszi hegységképződés. Ennek megfelelően nyugaton kemény kristályos kőzetek, illetve óidei pala, kvarcit építik fel. A pliocénban lezajlott vulkánosság nyomai a bazaltfennsíkokon láthatók. Keleti része fiatalabb gyűrődések hatására alakult ki, paleozoikumi és harmadidőszaki különféle kőzetekből áll.

Általában nyugati, központi és keleti részre osztják.

  • Nyugati részéhez, a Szelenga és a Vityim vízgyűjtő területéhez tartozik:
    • délnyugaton a Cagan-Daban, a Cagan-Hurtej és más középhegységek
    • északkeleten a Vityim-felföld
  • Központi részének (melyet néha Dauriának is neveznek) délnyugat–északkelet irányú legnagyobb hegységei:
    • a Jablonovij-hegyvonulat
    • és a vele párhuzamos Cserszkij-hegyvonulat (vagy Cserszkij-hegység)
    • az Oljokmai-hegylánc (Oljokminszkij Sztanovik) a Cserszkij folytatása a Nyercsa folyón túl
    • a Cserszkijtől délkeletre húzódik a Daur-hegység, valamint
    • a Mogojtuj-hegység
  • A keleti rész széles völgyekkel elválasztott, párhuzamosan futó alacsony középhegységei:
    • Erman-, Gazimur-, Nyercsa-, Klicska-hegyvonulat
    • legnagyobb a Silka jobb partja mentén elnyúló Borscsovocsnij-hegység.

Bajkál-Sztanovoj-hegyvidék

A Bajkál-Sztanovoj-hegyvidék (vagy egyszerűen Sztanovoj-hegyvidék) – Szibéria déli hegyvidékeinek legészakibb tagja; oroszul: Bajkalszko-Sztanovaja oblaszty, de előfordul a Szevero-Zabajkalje, vagyis Észak-Bajkálontúl elnevezés is.

Nagyjából az északi szélesség 55° és 60° között terül el. A Bajkál-tó északi-északkeleti csücskétől kelet felé a Maja forrásvidékéig terjed, északon a Felső-Léna völgye határolja.

A hegyvidék három vagy négy nagyobb részre osztható:

Jegyzetek

  1. ↑ Szili Sándor: Szibéria birtokbavételének koncepciói az orosz és a szovjet történetírásban. Budapest: Magyar Ruszisztikai Intézet. 2005. 35. o. = Ruszisztikai Könyvek, XIV ISBN 9637730354 Hozzáférés: 2022. augusztus 17.  
  2. ↑ Zabajkalszkaja enciklopegyija

Források

Kapcsolódó szócikkek