Önellátó mezőgazdaságról akkor beszélünk, amikor a gazdálkodók saját maguk és családjaik szükségleteinek fedezésére termesztenek növényeket a kisbirtokaikon.^[1] A megélhetési mezőgazdasági termelők növények termelését végzik a túlélés és a többnyire helyi igények kielégítése miatt. A növény ültetési döntések elsõsorban annak figyelembevételével születnek, hogy mire lesz szüksége a családnak a következõ évben, és csak másodsorban a piaci árak alapján.^[1] Tony Waters, a szociológia professzora a "megélhetési földműveseket" úgy határozza meg, mint "azokat az embereket, akik azt termesztik, amit megesznek, saját házat építenek, és anélkül gazdálkodnak, hogy rendszeresen vásárolnak vagy adnak el a piacon".^{[2] :2}

Az önellátó gazdálkodás ellenére a legtöbb ilyen gazdálkodó bizonyos mértékben részt vesz a kereskedelemben is. Bár készpénzben mért kereskedésük kisebb, mint a modern, összetett piacokkal rendelkező országok fogyasztóié, ezeket a piacokat elsősorban árubeszerzésre használják, nem élelmiszer-bevételre; ezek az áruk általában nem szükségesek a túléléshez, és tartalmazhatnak cukrot, vas tetőfedőt, kerékpárokat, használt ruhákat és így tovább. Sokuknak fontos kereskedelmi kapcsolatai vannak, és olyan kereskedelmi cikkekkel rendelkeznek, amelyeket speciális készségeik vagy a piacon értékes erőforrásokhoz való különleges hozzáférésük miatt tudnak előállítani.^[3]

Az önellátó gazdálkodás ma a legelterjedtebb a fejlődő országokban.^[3] Az önellátó mezőgazdaságra általában jellemzői a csekély tőke-/finanszírozási igény, vegyes termesztés, mezőgazdasági vegyszerek (pl. növényvédő szerek és műtrágyák ) korlátozott használata, nem nemesített termény- és állatfajták, eladásra csak kevés vagy egyáltalán nem szánt többlettermés, hagyományos eszközök (pl. kapa, bozótvágó), főként növénytermesztés, kis szétszórt földterületek, szakképzetlen munkaerő (gyakran családtagok) igénybevétele és (általában) alacsony terméshozam.

Az önellátó mezőgazdaság volt a világ meghatározó termelési módja egészen a közelmúltig, amikor a piaci alapú kapitalizmus széles körben elterjedt.^[4]

Az önellátó mezőgazdaság a huszadik század elejére már nagyrészt eltűnt Európában. Észak-Amerikában csökkenni kezdett azáltal, hogy az 1930-as és 1940-es években a részvényesek és bérlő gazdálkodók kimozdultak Amerika déli és középnyugati területeiről.^[2] Közép- és Kelet-Európában a félig önellátó mezőgazdaság 1990 után újra megjelent a rendszerváltás utáni átmeneti gazdaságban, de a 2004-es vagy 2007-es EU-csatlakozással a legtöbb országban csökkent a jelentősége (vagy eltűnt).^[5]

Az önellátó gazdálkodás ma is létezik Afrika vidéki részein,^[6] valamint Ázsia és Latin-Amerika egyes részein. 2015-ben a fejlődő országok vidéki területein élő 500 millió háztartásból körülbelül 2 milliárd ember (a világ népességének valamivel több mint 25%-a) élt „kistermelőként”, kevesebb mint 2 hektáron dolgozva.^[7] A kínai gazdálkodók körülbelül 98%-a kis gazdaságokban dolgozik, és Kína a világ összes gazdaságának körülbelül a felét teszi ki.^[7] Indiában az összes gazdálkodó 80%-a kistermelő; Etiópia és Ázsia csaknem 90%-a; míg Mexikó és Brazília 50%-a és 20%-a kisbirtokos.^[7]

Azokon a területeken, ahol manapság nagyrészt önellátó gazdálkodást folytatnak, mint például India és Ázsia más régiói, a gyakorlat az utóbbi időben visszaesett. Ez olyan folyamatoknak köszönhető, mint az urbanizáció, a földek vidéki térségekké való átalakulása és a kapitalista gazdálkodási formák integrációja.^[8] Indiában az iparosodás növekedése és a vidéki mezőgazdaság csökkenése a vidéki munkanélküliséghez és az alacsonyabb kasztokhoz tartozók szegénységének növekedéséhez vezetett. Az urbanizált területeken élni és dolgozni tudók növelhetik jövedelmüket, míg a vidéken maradóké nagymértékben csökkent, ezért nem a szegénység stagnált. Ez növeli az alacsonyabb és magasabb kasztok közötti jövedelmi különbséget, és megnehezíti a vidékiek számára a kasztok rangsorában való előrelépést. Ez a korszak a tönkrement gazdálkodók egyre gyakoribb öngyilkosságának és az „eltűnő falunak” az időszakát jelentette.^[8]

A legtöbb önellátó mezőgazdaságot a trópusi éghajlaton található fejlődő országokban folytatják. Az éghajlatváltozás növénytermesztésre gyakorolt hatásai ezekben a régiókban intenzívebbek lesznek, mivel a szélsőséges hőmérsékletek alacsonyabb terméshozamhoz kapcsolódnak. A gazdálkodók kénytelenek reagálni a megnövekedett hőmérsékletre úgy, mint a megnövekedett földterület és munkaerő-ráfordítás, amelyek veszélyeztetik a hosszú távú termelékenységet.^[4] A változó éghajlatra adott válaszintézkedések magukban foglalhatják a napi élelmiszer-fogyasztás csökkentését és az állatállomány értékesítését a termelékenység csökkenése ellensúlyozására. Ezek a válaszok gyakran veszélyeztetik a háztartási gazdaságok jövőjét a következő évszakokban, mivel sok gazdálkodó eladja a munkavégzésre használt igásállatokat, és elfogyasztja az ültetésre félre tett magvakat is.^[9] Az éghajlatváltozás jövőbeli hatásainak teljes mértékének megmérése nehéz, mivel a kistermelői gazdaságok összetett rendszerek, amelyek sokféle kölcsönhatást mutatnak. A különböző helyszíneken eltérő alkalmazkodási stratégiák állnak rendelkezésre, mint például a növény- és állatállomány helyettesítése.^[10] A gabonanövények, például a búza, a zab és a kukorica termelési rátája nagyrészt a termőképességre gyakorolt hőhatás miatt csökkent.^[11] Ez arra kényszerítette a gazdálkodókat, hogy hőtűrőbb növényekre váltsanak, hogy fenntartsák a termelékenység szintjét.^[12] A növények hőtűrő alternatívákkal való helyettesítése korlátozza a kistermelői gazdaságokban termesztett növények általános sokféleségét. Mivel sok gazdálkodó azért gazdálkodik, hogy kielégítse napi élelmiszerszükségletét, ez negatívan befolyásolhatja a táplálkozást és az étrendet sok önellátó mezőgazdaságot folytató családban is.^[13]

Az ilyen típusú gazdálkodás során egy erdőterületet kivágással (kivágással) és égetéssel megtisztítanak, és növényeket termesztenek. Európában főleg a kora középkorra volt jellemző. Két-három év elteltével a talaj termékenysége csökkenni kezd, a földet felhagyják, és a gazdálkodó elköltözik, hogy egy friss földet tisztítson meg máshol az erdőben, miközben ez a folyamat folytatódik.^[14] Míg a földet parlagon hagyják, a kivágott területen helyreáll a talaj termékenysége és biomassza. Egy évtized vagy több elteltével a gazda visszatérhet az első földterületre. Ez a mezőgazdasági forma alacsony népsűrűség mellett is fenntartható, de a nagyobb népességterhelés gyakoribb irtást igényel, ami megakadályozza a talaj termékenységének helyreállítását, több erdő lombkoronáját nyitja meg, és ösztönzi a bozótosodást a nagy fák rovására, ami végül erdőkihalást és talajt eróziót eredményez.^[15] A váltakozó termesztést Indiában dreddnek, Indonéziában ladangnak, Északkelet-Indiában jhummingnak nevezik.

Az ilyen típusú gazdálkodás során a nem letelepedett emberek állataikkal együtt vándorolnak egyik helyről a másikra, hogy takarmányt keressenek állataiknak. Általában szarvasmarhát, birkát, kecskét, tevét és/vagy jakot nevelnek tejért, bőrért, húsért és gyapjúért.^[16] Ez az életmód általános Közép- és Nyugat-Ázsia egyes részein, Indiában, Kelet- és Délnyugat-Afrika, valamint Eurázsia északi részén. Ilyenek például a Himalája nomád bhotiják és gudzsarjai. Szamarak, lovak és tevék hátán szállítják holmijukat, például sátrakat stb.^[17] A hegyvidéki régiókban, például Tibetben és az Andokban, jakot és lámát nevelnek. A rénszarvas a sarkvidéki és szubarktikus területek állatállománya. A juh, a kecske és a teve gyakori állat, és a szarvasmarha és a ló is fontos.^[16][18]

Az intenzív önellátó mezőgazdaságban a gazda egy kis földterületet művel meg egyszerű eszközökkel és több munkaerővel.^[19] A napsütéses éghajlat és a termékeny talaj lehetővé teszi egynél több növény termesztését évente ugyanazon a parcellán. A gazdálkodók kis földterületeiket arra használják fel, hogy helyi fogyasztásukhoz elegendő mennyiséget termeljenek, míg a fennmaradó terményt cserére használják fel más árukkal szemben. Ez azt eredményezi, hogy egy hektáronként sokkal több élelmiszert termelnek, mint más típusú gazdaságok. A legintenzívebb esetekben a gazdák akár teraszokat is kialakíthatnak a meredek domboldalak mentén, ahol rizsföldeket művelhetnek. Ilyen terasz mezők Ázsia sűrűn lakott részein találhatók, például a Fülöp-szigeteken. A trágya, a mesterséges öntözés és az állati hulladékok műtrágyaként történő felhasználásával is felerősödhetnek. Az intenzív önellátó gazdálkodás elterjedt Dél-, Délnyugat- és Délkelet-Ázsia monszun régióinak sűrűn lakott területein.^[19]

Az önellátó mezőgazdaság felhasználható a szegénység enyhítésére szolgáló stratégiaként, különösen az élelmiszerár-sokkok és az élelmezésbiztonság védőhálójaként. A szegény országok fiskális és intézményi forrásai korlátozottak, ami lehetővé tenné számukra a belföldi árak növekedésének megfékezését, valamint a szociális segélyprogramok irányítását, ami gyakran abból adódik, hogy olyan politikai eszközöket alkalmaznak, amelyeket a közepes és magas jövedelmű országoknak szántak.^[20] Az alacsony jövedelmű országok szegények lakosságának általában a 80%-a vidéki területeken él, és a vidéki háztartások több mint 90%-a hozzáfér a földhöz, ennek ellenére a vidéki szegények többsége nem jut elegendő élelmiszerhez.^[20] A z önellátó mezőgazdaságot az alacsony jövedelmű országokban fel lehet használni az élelmiszerválságra adott szakpolitikai válaszok részeként rövid és középtávon, és biztonsági hálót jelenthet az ezekben az országokban élő szegények számára.^[20]

A mezőgazdaság mint megélhetési forma sikeresebb a nem mezőgazdasági munkákkal szemben a szegénység elleni küzdelemben azokban az országokban, ahol nagyobb az iskolai végzettség nélküli vagy képzetlen népesség.^[21] A szegénységnek azonban bizonyos szintjeire figyelni kell, hogy a mezőgazdaságot a megfelelő emberek felé irányíthassuk.^[22] A mezőgazdaság jobban tudja csökkenteni a mélyszegénységet azoknál, akiknek napi 1 dolláros jövedelmük van, mint azoknál, akiknek napi 2 dolláros bevételük van Afrikában.^[22] Azok az emberek, akik kevesebb jövedelemmel rendelkeznek, nagyobb valószínűséggel rosszul iskolázottak, és kevesebb lehetőségük van; ezért munkaigényesebb vagyis nehezebb munkákat végeznek, például a segédmunkákat a mezőgazdaságban.^[22] Azoknak, akik 2 dollárt keresnek, több lehetőségük van nem mezőgazdasági területeken kevésbé nehéz és munkaigényes munkákat végezni.^[22]

Ez a szócikk részben vagy egészben a Subsistence agriculture című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.