Édesapjának családi neve eredetileg Edelpacher volt, amelyet az 1940-es évek elején Érire magyarosított. Az apa vármegyei tisztviselőként dolgozott, anyai felmenői az Ilkits családból származtak. István középiskolai tanulmányait Pécsett, a ciszterci rend Nagy Lajos Gimnáziumában végezte, 1947-ben itt tett érettségi vizsgát.[3] Egyetemi tanulmányait a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar–történelem szakán kezdte meg.[3]
Eredetileg fonetikával szeretett volna foglalkozni, de tanítómesterét és mentorát, Laziczius Gyula egyetemi tanárt (1896–1957), a nyelvészeti tudományok doktorát 1949-ben eltávolították az egyetemről, és megszüntették MTA-tagságát is,[6] miután bírálatban részesítette a Sztálin nyelvtudományi cikkeivel és a hazai nyelvtudomány ebből eredő feladataival foglalkozó „tudományos” publikációkat. Ugyanekkor tanítványának, Éri Istvánnak felsőfokú tanulmányait 1949–ben „egyéb” származása miatt[7] felfüggesztették.
1949–1952 között a Budapesti Kénsavgyárban segédmunkásként, utóbb szakmunkásként dolgozott.[3] 1950-től fizikai munkája mellett folytathatta egyetemi tanulmányait esti tagozaton. A történelem iránti érdeklődését Debrecen város múltjának kutatása keltette fel. Itt ismerkedett meg Komoróczy György (1909–1981) történész–levéltárossal és Szabó István (1898–1969) történésszel, néprajzkutatóval. Éri ekkor Debrecen város ipartörténetével kezdett foglalkozni.
1952-ben Fülep Ferenc főigazgató meghívására a Magyar Nemzeti Múzeumban kapott állást. Szakmájának fogásait a régészet nagy öregjétől, id. Fehér Gézától (1890–1955) és munkatársától, Méri Istvántól (1911–1976) tanulta. (Fehér Géza nevezte el őt „aprópénzen vett régésznek”.)[8] Bekapcsolódott a nyársapáti és a muhi csatamezőkön folyó kiterjedt ásatási munkákba. 1953-ban a nagykanizsai múzeumba került, rendezte és katalogizálta annak anyagát. Kezdeményezésére indult meg a kanizsai királyi vár régészeti feltárása. 1954-ben a kisvárdai vár ásatását már vezetőként irányította, az előkerült régészeti leletekből helyben kiállítást rendezett. Sok energiát fordított a külső terepek bejárására, a Dunántúlon 1954–1955 között régészeti szempontból felmérte az egész Sárközt.
1959. január 1-jétől az Országos Műemléki Felügyelőség munkatársa lett. Részt vett a nagyvázsonyiKinizsi-vár feltárásában, és az épületrekonstrukció koncepciójának a kidolgozásában. Alaposan felmérte a Vázsonyi-árok középkori emlékeit, nagyívű elképzeléseket fogalmazott meg a terület fejlesztésével kapcsolatban.
1960. január 1-jétől kezdve a veszprémi Bakonyi-ház (korábban Veszprém Vármegyei Múzeum, ma Laczkó Dezső Múzeum) igazgatójává, majd a Veszprém Megyei Múzeumi Igazgatóság vezetőjévé nevezték ki. E tisztségében igen eredményesen működhetett. A Balaton vonzáskörzetében a növekvő idegenforgalom megkövetelte a kulturális látnivalók színvonalas bemutatását. Zircen és Pápán új múzeumot létesítettek, másutt tájházakat alakítottak ki, sok kis helytörténeti gyűjtemény is ekkor született. Éri István meghatározó szerepet vitt a Tihanyban rendezett reprezentatív kiállítások szervezésében is, e tárlatokon megjelentek Borsos Miklós művei, és olyan alkotókéi is, akiket a korabeli hivatalos művészetpolitika mellőzött.
Széles körű tudományszervező munkásságot is folytatott. 1963-tól évi rendszerességgel jelentette meg a Veszprém Megyei Múzeumok Közleményeit. A régész, művészettörténész és néprajzos egyetemi, főiskolai hallgatóknak gyakorlatokat biztosított (ezt nevezték akkoriban „Éri-istálló”-nak). 1966–1972 között megjelent Veszprém megye régészeti topográfiája, 4 kötetben, a megyék közt elsőként.
A múzeumi szervezet intézményeinek munkatársait olykor a Külügyminisztérium is igénybe vette. 1966. szeptemberében Mohammad Reza Pahlavi iráni sah és felesége, Farah császárné tett látogatást Tihanyban. 1972-ben Fidel Castro kubai elnök magyarországi programjában eredetileg csak sétahajózás szerepelt, de kívánságára beiktatták a tihanyi bencés apátság megtekintését is. Mindkét alkalommal Éri István kísérte a vendégeket. A tihanyi alapítólevél kapcsán kiderült, hogy Castro elnök (képzettségét tekintve jogász) komoly oklevéltani ismeretekkel is rendelkezik.
1974-ben Budapestre került, a Múzeumi Módszertani és Restaurátor Központ igazgatói tisztségében ténykedett 1980-ig. Számos problémával kellett megküzdenie: a Könyves Kálmán körúti épület szűkösségével, a felsőfokú restaurátorképzés nehézségeivel. 1981-ben a Központi Múzeumi Igazgatóság igazgató-helyettesévé nevezték ki, e tisztséget 1989-ig viselte. 1974–1989 biztonságosan működtette a restaurátorképzést, megszervezte a megfelelő színvonalú kézikönyvek és folyóiratok megjelentetését. Szakmai konferenciákat szervezett a legújabb eredményekről, módszertani kérdésekről. Lefektette a kiállítás-rendezés elméleti alapjait, az ehhez kapcsolódó szakismereteket rendszeres továbbképzéseken adta tovább.
A Magyar Tudományos Akadémia, Erdey-Grúz Tibor elnöksége alatt 1972 szeptemberében kiadott 48/1972. számú határozatával (a szegedi után másodikként) létrehozta Veszprémi Akadémiai Bizottságot (MTA VEAB).[9] Éri István felismerte a kedvező lehetőséget, javaslatára a VEAB Településtörténeti Szakbizottságán belül megalakult a ma is működő Kézművesipar-történeti Munkabizottság.[10] E fontos szellemi műhelyben helyet kaptak a közép- és újkori helytörténettel foglalkozó történészek, levéltárosok, régészek és amatőr kutatók, és a céhes kézműves ipar történetét kutató szakemberek is.
1974-ben négy hónapos UNESCO-ösztöndíjat kapott, ennek során múzeumi nyilvántartási rendszereket és a restaurátorok képzését tanulmányozta. A világ számos országában járt, részt vett számos nemzetközi muzeológiai szakmunka megszületésében, így a Dictionarium Museologicum szerkesztésében is, amely elkészültekor 774 oldalon 1632 címszót tartalmazott. A szerkesztésben részt vevő csaknem 100 munkatárs munkájának koordinálása óriási munkát igényelt.
1975–76-ban Nagy Lajossal és Nagybákay Péterrel közösen elkészítette A magyarországi céhes kézművesipar forrásanyagának katasztere c. 2 kötetes mű, amely 220 mesterség 1000 településen működő, több mint 450 céhszervezetének akkor fellelhető írásos és tárgyi emlékeit tartalmazza topográfiai és kronológiai sorrendben, az lelő- és őrzőhelyek pontos feltüntetésével. Ez volt az első jelentős fegyvertény a korszerű számítástechnika hazai alkalmazására ebben a szakmában.
1979-ben megalapította a Múzeumi Hírlevél c. szakfolyóiratot. 1995-ben részt vett a Magyar Múzeumok c. negyedéves folyóirat elindításában.
1989-ben nyugdíjba ment, ezután a Tájak–Korok–Múzeumok Egyesület ügyvezetését látta el (2001-ig). Ez a természetjáró és kulturális mozgalom 1977–1985 között élte virágkorát, jelentősen növelve a múzeumok és kiállítások látogatóinak számát. Éri nevéhez fűződik a Tájak-Korok-Múzeumok Kiskönyvtár kiadásának megszervezése. 1979–1993 között a Kiskönyvtár 857 füzetét adtak ki, több, mint 8 milliós példányszámban, sokat közülük többször is újra kellett nyomni.
Éri István 2009. november 7-én hunyt el, 80 éves korában. Kívánsága szerint szűk családi körben temették el. A Pulszky Társaság 2009. december 7-én a Magyar Nemzeti Múzeum Pollack termében tartotta csendes megemlékezését.[11]
Főbb művei
Muhi elpusztult középkori falu tárgyi emlékei. Leszih Andor ásatásai. Társszerző: Bálint Alajos. Budapest, 1955
Adatok a kígyóspusztai csata értékeléséhez. Folia Archaeologica, 1956
A nagyvázsonyi Kinizsi Vár, Veszprém, 1957
Gyűrű alakú napórák. Folia Archaeologica, 1958
Cegléd és Nyársapát határvillongásai a XVII. sz. végéig. Adatok Nyársapát történetéhez. Budapest, 1958
A kisvárdai vár története. Kisvárda, 1961 (Szerk.)
A dörgicsei középkori templomromok, in: Magyar Műemlékvédelem 1959–1960. Budapest, 1964. (Társszerzők: Gerőné Krámer Márta, Szentléleky Tihamér)
Kisvárda, Budapest, 1965
Balatoni Almanach, (Szerk.), Budapest, 1967
Nagyvázsony, Műemlékeink sorozat, Pannónia Könyvkiadó, Budapest, 1969
Richard Bright utazásai a Dunántúlon 1815, (Szerk.); Veszprém Megyei Múzeumok Igazgatósága, 1970
A magyarországi céhes kézművesipar forrásanyagának katasztere, 1–2. kötet, Budapest, 1975–1976 (Társszerzők: Nagy Lajos, Nagybákay Péter)
Múzeumi kiállításrendezési törekvések Magyarországon az elmúlt 30 évben. In: A korszerű múzeumi kiállítások tartalmi, didaktikai és esztétikai problémái. Nemzetközi muzeológiai szeminárium. Veszprém, 1977. VII. 15-26. Szerk.: Szemere Ádám. Budapest, 1977
Dictionarium museologicum. Museological classification system and word index. Systeme de classification et lexique muséologiques. Museologisches Klassifikationssystem und Wörterverzeichnis. Muzeológiai szakrend és szójegyzék. Budapest, 1979 (szerk.)
Magyar székesegyházak, Tájak-Korok-Múzeumok Egyesület, Budapest, 1989
Széchenyi és kora, (Szerk.), Tájak-Korok-Múzeumok Egyesület, 1991 (a társszerzők egyike Gazda István)
90 esztendős a Veszprém-vármegye Múzeum. Jubileumi évkönyv. Veszprém, 1994
Boldog békeidők. A TV Magiszter előadássorozata, (Szerk.), Tájak, Korok, Múzeumok Egyesület, Budapest, 1994 (a társszerzők egyike Gazda István)
↑A korabeli káderlapokon feltüntették a szülők társadalmi osztályhoz tartozását: munkás, paraszt, dolgozó értelmiségi, végül az „egyéb”. Ez utóbbi kategóriába sorolták mindazokat, akik a proletárdiktatúra szemében veszélyesnek vagy megbízhatatlannak minősültek: arisztokratákat, nagyvállalkozókat, földbirtokosokat, birtokos gazdákat („kulákokat”), de a Horthy-rendszer közigazgatásában dolgozó állami, megyei tisztségviselőket, vezető közalkalmazottakat, minisztériumi tanácsosokat és felső vezetőket, katonatiszteket, rendőrtiszteket, stb. Az „egyéb” származású besorolás súlyos hátrányokkal járt, jelentősen megnehezítette, gyakran lehetetlenné tette a továbbtanulást, az értelmiségi vagy vezető munkakörökben való elhelyezkedést.
