Az égeres láperdő a láperdők és lápcserjések (Alnetea glutinosae Br.-Bl. & Tx. ex Westhoff & al. 1946) növénytársulástani osztályában az éger- és kőrislápok (Alnion glutinosae Malcuit, 1929) társuláscsoportjának egyik növénytársulása. Ez Észak-Európa nagyobb tóvidékeinek és folyóvölgyeinek záró növénytársulása, a pangó vizes mocsárrétek vagy láprétek szukcessziójának végső fázisa. A Kárpát-medencében posztglaciális reliktum jellegű; legnagyobb elterjedése a bükk korban lehetett. Mostanra – főleg a lecsapolások eredményeképpen – rendkívül megfogyatkozott.

Az égeres láperdők (Carici elongatae-Alnetum Koch, 1926) Magyarország talán legösszetettebb erdei: sokféle élőhelyet kínálnak, ezért a diverzitásuk is viszonylag nagy. Az európai flóraelemcsoport részaránya 80%-nál is több. Az égerfák támasztógyökereiből – jelentős mértékben a többszöri sarjaztatás miatt – óriásira nőtt, úgynevezett égerlábak alakultak ki. Ezeknek a tetején liget- és láperdei, alsóbb részein láperdei, vízbe nyúló aljzatán mocsári növények élnek, a fák közti vízben pedig hínárfélék. A fákra liánok, kúszónövények kapaszkodnak fel.

A lombkoronaszint uralkodó faja az enyves (mézgás) éger (Alnus glutinosa). Ehhez szálanként elegyedhet:

• a magyar kőris (Fraxinus pannonica) és
• a vénic-szil (Ulmus laevis).

A cserjeszint fajai:

• kutyabenge (Frangula alnus),
• kányabangita (Viburnum opulus),
• rekettyefűz (hamvas fűz) (Salix cinerea),

Leggyakoribb liánja a keserédes csucsor (Solanum dulcamara).

A gyepszint jellemző fajai:

• nyúlánk sás (Carex elongata),
• zsombéksás (Carex elata),
• mocsári sás (Carex acutiformis),
• tőzegpáfrány (Thelypteris palustris),
• szálkás pajzsika (Dryopteris carthusiana),
• mocsári kocsord (Peucedanum palustre),
• mocsári vagy sárga nőszirom (Iris pseudacorus).

A láperdő vizében nő:

• békaliliom (Hottonia palustris) és számos
• békalencse faj (Lemna spp. és Spirodela polyrrhiza).

Az égerfák támasztógyökérszerűen kiszélesedő tönkjein gazdag mohaszint alakul ki olyan, ritka mohákkal, mint:

• ezüstös vánkosmoha (Leucobryum glaucum),
• Campylopus pyriformis,
• Pohlia nutans,
• Mnium punctatum,
• Mnium affine,
• Amblystegium riparium stb.

A közép-európai magyarországi láperdőket egy ideig két különböző fajgazdagságú, részben földrajzi asszociációra bontották (Thelypteridi-Alnetum és Dryopteridi-Alnetum). Ma újra egy társulásnak (Carici elongatae-Alnetum) tekintik őket.

Az alegységeket a karakterfajok és a degradáltság alapján különítik el:

1. Természetközeli, bővizű, békaliliomos típus, nagyobb nyílt vízfelszínekkel, zsombékoló sásokkal (pl. Carex elata) és hínárfajokkal (pl. Hottonia palustris). Jellemző, bár ritka karakterfajai:

• babérfűz (Salix pentandra),
• fekete ribiszke (Ribes nigrum),
• fűzlevelű gyöngyvessző (Spiraea salicifolia),
• széles pajzsika (Dryopteris dilatata),
• királypáfrány (Osmunda regalis),
• tőzegeper (Comarum palustre),
• dárdás nádtippan (Calamagrostis canescens),
• tavaszi forrásfű (Montia fontana),
• gázló (Hydrocotyle vulgaris),
• keleti békakorsó (Sium sisaroideum),
• lápi csalán (Urtica kioviensis).

2. Sásos típus – a nyár közepére kiszárad, ezért ebben a tarackoló sások dominálnak. Karakterfajai elsősorban az égerfák tövén növők.

3. Ligeterdei típus, amelynek gyepszintjében a sédbúza (Deschampsia caespitosa) és a hölgypáfrány (Athyrium filix-femina) veszi át a vezető szerepet, de az égerfák tövén még megtalálható a láperdő jellemző fajainak egy része is. Ebben a típusban az előzőknél többnyire kevesebb faj nő. Feltöltődve ligeterdővé alakul át, miközben koronaszintjében is fokozatosan a magyar kőris (Fraxinus angustifolia subsp. pannonica) és a vénic-szil (Ulmus laevis) kerül előtérbe.

4. Kiszáradó, szedres-aranyvesszős típus. Nem természetes szukcesszió, hanem a mesterséges vízlevezetéssel kiszárított égerlápok leromlott, degradált típusa. Magaskórós kinézetű, nitrofil erdei gyomokkal terhelt típus, amelyben azonban sokszor még megtalálhatók a társulás ellenállóbb, jellemző fajai, például:

• szálkás pajzsika (Dryopteris carthusiana),
• kétlaki macskagyökér (Valeriana dioica),
• lápi kocsord (Peucedanum arenarium).

Gyakori benne:

• nagy csalán (Urtica dioica),
• magas aranyvessző (Solidago gigantea),
• hamvas szeder és (a Dunántúlon) más szederfajok (Rubus caesius és Rubus fruticosus agg.),
• magas kúpvirág (Rudbeckia laciniata),
• fűzlevelű őszirózsa (Aster salignus),
• fekete bodza (Sambucus nigra).

Magyarországon legjelentősebb állománya a híres kapuvári égeres, amely elöregedett ugyan, de felújításáról új mesterséges tó építésével gondoskodnak. Kisebb állományai maradtak fenn:

• a Zempléni-hegységben,
• az Őrségben,
• a Vendvidéken,
• Somogyban,
• a Hanságban és
• az Alföld északi peremvidékén.

Talaját csaknem az egész évben víz borítja.

Lombkoronaszintjének domináns faja – amint ezt a társulás neve is mutatja – az enyves éger (Alnus glutinosa). A fák gyökerei a talajszint fölé emelkednek, ezért a népnyelv „lábas égernek” hívja őket. Tövüket tavasszal és ősszel rendszerint mintegy méternyi víz önti el. Mellette a lombkoronaszintben mindenekelőtt a magyar kőris (Fraxinus angustifolia subsp. pannonica) és közönséges nyír (Betula pendula) játszik szerepet.

Az égertöveken termő fajok:

• szálkás pajzsika (Dryopteris carthusiana),
• tarajos pajzsika (Dryopteris spinulosa),
• tőzegpáfrány (Thelypteris palustris),
• nyúlánk sás (Carex elongata).

A tövek között, tócsákban, időszakos elöntésekben tenyésző fajok:

• békaliliom (Hottonia palustris),
• mocsári vagy sárga nőszirom (Iris pseudacorus),
• lápi csalán (Urtica kioviensis),
• sás fajok (Carex ssp.):
  • töviskés sás (Carex echinata),
  • ritkás sás (Carex remota),
• nagy csalán (Urtica spp.),
• nőszirom (Iris spp.),
• békaliliom (Hottonia spp.).

A fák tövét vastagon vonja be a lombosmoha.

Ritkábban előforduló növényfaja például a bókoló gyömbérgyökér, agy más néven patakparti gyömbérgyökér (Geum rivale L. A).^[1]

• Környezet- és Természetvédelmi Lexikon I. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2002. p. 241. ISBN 963-05-7847-6
• Turcsányi Gábor, Turcsányiné Siller Irén: Növénytan 23. Növényföldrajz: A talajvíz által befolyásolt intrazonális erdők
• Borhidi Attila, 2003: Magyarország növénytársulásai