1924-ben Max von Pauer utódjaként átvette a Zene- és Előadóművészeti Egyetem vezetését Stuttgartban, ahol 1929-ig zongora-mesterkurzust is vezetett. 1926-ban feleségül vette Helene Freiin Hiller von Gaertringen zongoranövendékét a berlini székesegyházban. Első törökországi útja során, 1927-ben tanácsot adott Atatürk elnöknek, hogy mely zenészeket nevezzék ki az újonnan alapított ankarai Zeneakadémia tanszékvezetőinek.
Kempff zeneszerzőként nemcsak operakat és szimfóniákat írt, hanem zongoramuzsikát, dalokat és kamarazenét is. Bár a nemzetiszocialista diktatúra éveiben nem komponált propagandisztikus zenét, 1934-ben a 18. században Itáliaban játszódó Famiglia Gozzi című operáját az olasz diktátornak Benito Mussolininak ajánlotta. Számos kompozícióját Wilhelm Furtwängler mutatta be, pl. legismertebb művét az Op. 47-es g-moll zongoraszonátáját 1929-ben, a Gewandhausban. Kempffnek a nemzetiszocializmushoz fűződő kétes kapcsolatai miatt a háború utáni időszakban mellőzték kompozíciói előadását.
1955-ben Kempff és családja Ammerlandba költözött a Starnbergi-tó mellé. 1957-ben letrehozta a „Fondazione Orfeo” (ma „Wilhelm-Kempff-Kulturstiftung”) alapítványt a dél-olaszországi Positanóban, és a „Casa Orfeó”-ban létrehozta a Beethoven-előadásokat, amelyeket kifejezetten ezek számára dolgozott át, és 1982-ig minden évben az ő irányításával zajlottak.
1920 és 1980 között Kempff számos felvételt készített a Deutsche Grammophon számára. Legendásnak számítanak Beethoven és Schubert zongoraszonátáiról készült felvételei; magasra tette a mércét Schumann és Brahms zongoraműveinek tolmácsolójaként is.
Számos Bach-művet is átírt, és átdolgozta a Ferruccio Busoni által 1900 körül kiadott Goldberg-variációk átiratát, amelyet részben az 1969. júliusi felvételhez használt fel, amelyet romantikus felfogásban játszott, szöges ellentéteként Gould víziójával, amelyet 1955-ös felvétel rögzített remekműről.
Kempff Busoni iránti tisztelete minden bizonnyal korai életkorára nyúlik vissza, ami nyilvánvaló abból, hogy számos Busoni-átiratot használt föl felvételeihez és koncertjeihez, egyrészt a hangszer további technikai fejlődéséhez, másrészt az előadóterem eltérő érzékenységhez igazítva.
Nem látott ellentmondást abban, hogy hivatásszerűen játsszon két hangszeren, az orgonán és a zongorán, annak ellenére, hogy szigorú zongoratanárai szerint az orgonálás hátráltatja a jó zongorázást.
Ez a szócikk részben vagy egészben a Wilhelm Kempff című német Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
Ez a szócikk részben vagy egészben a Wilhelm Kempff című olasz Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
További információk
Klaus Linsenmeyer: Wilhelm Kempff: Lebensskizzen eines großen Pianisten. Wilhelmshaven: Noetzel, 2006. ISBN 3-7959-0849-3
Fred K. Prieberg: Handbuch Deutsche Musiker 1933–1945. CD-ROM-Lexikon, Kiel 2009, 2. kiadás, 3893–3896. oldal online(németül)
Ernst Klee: Kempff, Wilhelm. In: Das Kulturlexikon zum Dritten Reich. Wer war was vor und nach 1945. S. Fischer, Frankfurt am Main 2007, ISBN 978-3-10-039326-5, 301. oldal
