A Weiss Manfréd Első Magyar Konzerv- és Ércárugyár egy mára már megszűnt és elbontott budapesti élelmiszeripari nagyüzem volt.
Története
Európában a 19. század végén lendült fel a konzervgyártás. Ennek keretében indult fejlődésnek a magyarországi konzervipar. A zsidó Weiss-család tagjai (Weiss Berthold és Weiss Manfréd) nyereséget láttak a konzervgyártásba való bekapcsolódásban, és 1882-ben[1] (más források szerint 1883-ban)[2] létrehozták első üzemüket a Budapest IX. kerületi Máriássy utcában. A szabálytalan háromszög alakú telek északnyugati oldalát a Máriássy utca határolta, északkeleti részén a Gubacsi út, déli oldalán az Összekötő vasúti hídra vezető nagyvasút töltése helyezkedett el. A gyár szomszédságában, a Máriássy utca túloldalán feküdt az 1872-ben felépült Budapesti Marhaközvágóhíd és Húsfeldolgozó Vállalat,[3] míg a Gubacsi út túlsó oldalára épült jóval később, 1927-ben a Borjúvásárcsarnok.[4]
1886-ban az üzemben 50—60 munkás dolgozott, az őszi és téli időszakban ez a szám 200—300 főre is emelkedett.[5] 1895 körül a gyár már 300-400 munkást foglalkoztatott, gépeit egy 40 lóerősgőzgép hajtotta. Ebben az időben mindenféle húskonzerv volt a fő terméke.[2]
Nem közismert, hogy ez a gyár korábbi volt, mint a híres Weiss Manfréd Acél- és Fémművek, a későbbi Csepel Művek (1895). A Csepeli gyár létrejöttekor sem szűnt meg a Máriássy utcai üzem, hanem tovább fejlődött. Termékei között (elsősorban a hadsereg által megvásárolt) főtt- és sült hús-, borjú pörkölt-, hétféle leveskivonat-, gyümölcs- és zöldségkonzerv, vegyesíz lekvárok, gyümölcsszörpök, később festékes- és cipőkrémes dobozok foglaltak helyet. Az első világháború idején az Osztrák–Magyar Monarchia katonáit jelentős részben a Konzerv- és Ércárugyár húskonzervjeivel látták el.[5]
Az első világháború után egy időre a termelés visszaesett, de később a gyár ismét fejlődésnek indult. Ennek folyománya volt, hogy raktározási célra bérbe vették a közeli „Flóra” Szappangyár (Soroksári út 33.) üzemi épületeit. Bővült a termékválaszték: szárított zöldségekből készült „Julienne”-kocka, katonai kávé, marhasertéspörkölt, fekete lemezből készült kézi permetezők, olajos kannák, a gyár saját nyomdájában litográfusok által tervezett „Sougát” dobozok jelentek meg a kínálatban. 1938 és 1940 között tésztagyártó egységeket helyeztek üzembe. Az 1930-as években a gyár európai színvonalúnak volt mondható, jelentős külkereskedelemmel is rendelkezett (Anglia, Németország, Amerika). A második világháború időszakától az üzem dolgozóinak nagy részét nők tették ki. 1950-től a konzervgyár helyén „Fémművek” alakult, a konzerv termelési profilja a Maglódi úti – időközben a Máriássy utcai gyárral összevont – Globus Konzervgyár került.[5]
1940-ben a Máriássy utca felhasználásával villamosvonal települt a gyár mellé, az 1990-es évekig fenn is maradt. A villamosvonal tulajdonképpen egy nagy méretű hurokvágány volt, amely a Gubacsi úti hálózatból indult ki, és a Máriássy utca, majd a Soroksári út érintésével kapcsolódott a (mára már elbontott) Vágóhíd kocsiszínbe, amelynek viszont szintén volt kapcsolata a Gubacsi út felé.[6]
A gyárat az 1993-ban elkezdett Lágymányosi híd (ma: Rákóczi híd) és a hozzá kapcsolódó pesti úthálózat építése során bontották el.[6] Helyén napjainkban autóparkoló és a híd feljárója osztozik.
A gyár és környezete egy 1896-os Budapest-térkép részleténWeiss Manfréd Konzervgyár fejléces papír (1940-es évek)
(szerk.) Edvi Illés Aladár: Budapest műszaki útmutatója, „Pátria” Irodalmi Vállalat és Nyomdai Részvénytársaság, Budapest, 1896 (→ reprint kiadás: TERC Kft., Budapest, 2005, ISBN 963 9535 27 3)
