A vlach jog(ius valachicum) a kétlegelős (transzhumáló) pásztorkodást folytató közép-európai és balkáni népek életmódját és gazdálkodását szabályozó jogok összessége volt. Lényeges elemei az adózási módban és a juhötvenedben nyilvánultak meg. Ez a jog nevével ellentétben nem csak a románokat (régi nevükön vlachokat), hanem más népeket, Magyarországon főként a ruszinokat illette meg. Később éltek vele más népek is, így szlovákok, lengyelek, horvátok és magyarok is az idegenek beköltözésének kedvező, szabadabb vlach jog szerint. A vlach jog szorosan a kenéz intézményéhez kapcsolódik. I. Lajos magyar király egy 1350-ben kelt oklevelének szövege szerint: "remélvén, hogy az ő szorgos gondoskodásuk által vlach falvaink sok lakost nyernek, adjuk a kenézséget".[1] Volt olyan kenézség, amelyhez 300 család tartozott, de olyan is, amelyben alig volt négy-öt család.[2]
Története
A transzhumáló életmódot folytató népesség először a románok körében alakult ki – innen kapta a vlach elnevezést is. A vlachok olyan juh-, ló-, disznó- és kecskefajtákat tartottak, amelyek jól tűrték a zord hegyi legelők hideg éghajlatát. Kezdetben a már meglevő falvak környékén telepedtek meg, a 14. század derekától azonban már önálló településeket is alapítottak. Ezeknek a népeknek saját jogszokásuk volt, amelynek alapját a földesúrnak évente meghatározott számú állat adásának kötelezettsége képezte. Ezt az életmódot a 14. századtól átvette a mai Kárpátalja ruszin lakosságának egy része is.
A vlach jogú falvak Magyarországon a 13. és 16. század között keletkeztek. A kenézek betelepítő tevékenysége révén először Erdélyben jöttek létre, majd az ország más részein is, elsősorban a hegyvidékkel borított területeken, főként a Felvidéken. A mai Szlovákia területe benépesülésének egyik lényeges eleme volt az északi, nehezen művelhető hegyvidék betelepítése. A hegyvidéken élő pásztorok számos elemmel gazdagították a környező népek kultúráját, ezek a szokások sok helyen egészen a 20. századig fennmaradtak. A nagy nyájakban történő állattartással kapcsolatos sajátos kifejezéseket vezettek be. Specialistái voltak a különböző tejtermékek előállításának, melyeket részben értékesítettek is. Kultúrájukhoz kötődtek a jellegzetes pásztorépítmények, a hegyvidéki viselet, csont- és fafaragások és a bőrművesség. Hatással voltak a helyi népviselet és népzene fejlődésére is.
A vlach települések léte szorosan kötődött az ún. „vlach joghoz”. Ez szabályozta a vlachok és azon földek tulajdonosai közötti viszonyokat, amelyeken éltek és/vagy tevékenykedtek. A legrégibb erre vonatkozó dokumentumok a 14. századból maradtak fenn, de nincsenek adatok a vlach jog eredetéről. Annyi ismeretes, hogy mindenütt alkalmazták, ahol vlachok éltek, és régióktól függően eltérő elemei is voltak, de mindenütt három fő elem jellemezte:[3]
A vlachoknak joguk volt szabadon mozogni és fegyvert viselni, néhol vadászni is.
Nem voltak kötelesek, vagy csak minimális mértékben, a föld tulajdonosának robotolni. Az állattartás termékeivel vagy pénzzel adóztak neki.
Országoktól függő formákban katonai kötelezettségeik voltak.
A vlachjogú falvak terményük tizedével megválthatták országos közmunka kötelezettségüket.
A lakosság királyi ötveneddel adózott állatállományából.
Egy vlach jogra vonatkozó dokumentum 1474. március 31-én, Rózsahegyen keltezett, és Mátyás király pecsétjével ellátott levél. Ebben egy vlach küldöttség kérésére a király megerősítette a vlachok hagyományos jogait, de ugyanakkor kötelezettségeit is. Ezek szerint az anyagi kötelezettségeken kívül azzal is tartoztak, hogy – mivel fegyvert viselhettek – védjék az utakat a rablóktól, az utasoknak biztosítsanak fegyveres védelmet annak a nemesnek a parancsára, aki birtokán élnek, és szükség esetén harcosokként álljanak a rendelkezésére annyi napra, amennyire megköveteli.[4]
A vlach jog alapja lett a hegyi települések létrehozásának általában, etnikumtól függetlenül, majd a határokat védő nem csak hegyi katonai településekének is.[5]
Már a Balkánon létrejött a vlachoknál a kenézség intézménye. A vlach jogon betelepített lakosság bírája és vezetője a kenéz, vagy annak örököse volt. A település lakói termékekkel tartoztak nekik, és a kenézségi jog osztható, eladható és örökölhető volt. Helyzetüknek köszönhetően a vlachok tehetősebb és előkelőbb rétegévé váltak.[6]Galíciában kedvező anyagi helyzetük és tudásuk képessé tette őket új települések szervezésére, de azt is elérték például, hogy helyi ortodox templomokban családjaik egyes tagjaiból papok legyenek.[7] A kenéz felett a királyi tisztektörvényszéke állt és a vitás ügyekben ez ítélkezett. A betelepítettekre kirótt bírságok összegének egyharmada a kenézt illette meg, kétharmadát pedig a vlachjogú falvak a maguk hasznára fordíthatták.
A Nyugat-Balkánon a vlachok társadalmának alapegysége a katun volt, amely több tucat, főleg egymással rokonsági viszonyban álló háztartásból tevődött össze. A szó a modern román nyelvben is megtalálható cătun formában, jelentése falucska. Ezt egy katunar-nak nevezett idősebb ember vezette. Többek között neki kellett biztosítania katonák állítását a katun-ból és vezetni őket a harcokban. Több katunar önkormányzati szervet alkotott. Egy ilyen egység élére a helyi uralkodó nevezett ki a katunar-ok közül kenézt, aki biztosította a katun-csoport és az uralkodó közötti kapcsolatot, és bíráskodott is az egység tagjai fölött. Az uralkodó vajdát is kinevezett a katunar-ok közül egy nagyobb vlach csoport élére.[8]
A vlach jog megjelenése a magyar oklevelekben
1276. május 8. után IV. László király a gyulafehérvári káptalannak megengedi, hogy Fülesd és Enyed nevű, a püspöki földektől elkülönített birtokai határára 60 román háznépet (mansiones) telepíthessen és ezek mentesüljenek mindenféle királyi adótól, ötvenedtől, tizedtől.[9][10]
1292. június 16. III. András király, hűségére és különösképpen az Albert osztrák herceg elleni hadjárat során tett szolgálataira való tekintettel, megengedi Akus nembeli Gurk fia: Sándornak, hogy Illye, Szád és Fenes nevű, örökjogon birtokolt földjeire románokat (Olacos) telepítsen, akiknek collecta-ja és egyéb kötelezettségei (debitum) szintén neki maradjanak. — Az oklevél Teodor magister fehérvári prépost, alkancellár keze által kelt.[10][11]
1293. november 7. III. András király megerősíti unokatestvérének, néhai IV. László királynak a gyulajfehérvári káptalan javára tett korábbi engedményét (342. számú oklevél), hogy a püspöki birtokoktól különválasztott Dalya, Ompaycza, Fylesd és Enugd nevű földjén 60 háznép románt (mansiones Olacorum) minden adótól és szolgáltatástól mentesen tarthasson, jóllehet ezt megelőzően a bárók tanácsára elrendelte, hogy a nemesek és mások birtokain tartózkodó összes román lakost vigyék vissza, akár erővel is, a Scekes nevű királyi prédiumra. Ezeket a románokat egyetlen királyi adószedő se kényszerítse adó, dézsma vagy ötvened fizetésére. - A kettőspecséttel megerősített oklevél Teodor fehérvári prépost, alkancellár keze által kelt.[12]
