PROFILPELAJAR.COM

Ez a szócikk földművelésről szól. Hasonló címmel lásd még: Vetés (egyértelműsítő lap).

A vetés a termőföld, szántó, kert maggal történő beszórása. A 20. század előtt kizárólag kézzel végezték ezt a munkát, a modern földművelésben ezt is gépesítették. A vetést végző ember nyakába akasztott abroszból vagy vetőzsákból, ritkábban derékra kötött kötényből végzi a munkát, egyik kezével a zsák száját/abrosz összefogott végét fogja, a másikkal a magokat szórja szét. Ütemesen lépve egy-egy marék magot ívben elszór maga előtt. Egyes vidékeken csak minden második lépéskor szórnak, vagyis „ugyanarra a lábra vetnek”. Az egyenlőtlenül beszórt területeket utólag bepergetik. Ezzel a módszerrel főként kukoricát, gabonát vetettek, lent és kendert, takarmányfélék magvait. A 20. század elején jelentek meg a vetőgépek, de a Kárpát-medence keleti területein a kollektivizálásig így vetettek.

Vetési módok

Két fő típus az alul vetés és a fölül vetés. Az alul vetés esetében, melyet a 19. század előtt alkalmaztak, puszta tarlóra vetettek, amit azonnal be is szántottak. A fölül vetés esetében, amit a 19. századtól napjainkig használnak, a már felszántott földre vetik a magokat.

Kukorica

A kukorica vetését az 1920-as évektől kezdve az ország minden területén a soros műveléshez alkalmazkodó vetési móddal végezték. Ezt házi készítésű vetőalkalmatosságokkal oldották meg, csak a módosabb gazdaságokban alkalmaztak ehhez vetőgépet. Általános volt sorhúzó után kapával vetni vagy eke által húzott barázdákba szórni a magot.

A barázda élére való vetés esetén a vető sarkával üt gödröt, szemet dob bele, majd a sarkával betemeti.

Hosszú nyelű ültetőbottal való vetés is sorhúzót vagy barázdaélet követ; ez a vetési mód kevés helyen fordult elő (Dél-Dunántúl, Tiszántúl pár vidéke).

Burgonya

A burgonya vetési módjai nagyjából egyeznek a kukorica vetési módjaival. Kapával sorban haladva vetették, később sorhúzót is használtak. A 20. század elején terjedt el, hogy barázda mentén vessék a krumplit, de ez csak a burgonyatermő vidékeken lett általánossá.

Ültetőfát Tolnában és Somogyban használtak.

Vetéshez kapcsolódó hiedelmek

A kenyérgabonák vetésének minden mozzanatát hiedelmek kísérték, melyek nagy része az egész magyar nyelvterületen ismertek voltak.

A vetőmag kiválasztása: holdfogytával kezdték kiválogatni; Kisasszony napján hajnalban a harmatra tették, hogy ne üszkösödjön meg.

Vetés időpontjának kiválasztása: holdfogytán tilos; Üszögös Szent Péter napján (április 29.) tilos;^[1] ha holdtöltekor vetettek, a hit szerint tele lettek a szemek; nem vetettek Szent Mihály hetén, mert „vadócos” lett volna; a legjobb időpont a „búzahét” vagy Ferenc-hét volt, az a hét, amibe október 4. esik; őszi vetés nem kezdődhet hétfőn;

Vető személye: előző nap tilos volt asszonnyal hálnia; lábat kellett mosnia, tiszta fehérneműt öltenie; egyes vidékeken áldoznia kellett vagy templomba mennie; ruhájába olykor fokhagyma került, hogy a boszorkányok meg ne rontsák;

A mag: szentelt barkát, Kalotaszegen anyatejet vagy a vető levágott körmét kevertek közé; a kocsiban pozdorját tettek alá; e napon tilos volt kenyeret sütni, nehogy üszkös legyen a gabona; szántóföldre menet a kocsin a vetőmagot tartalmazó zsákot szájával hátrafelé fordították, hogy a termés is a ház felé siessen;

A vetés művelete: a vető levette kalapját, a római katolikusok keresztet vetettek; három magot tett a nyelve alá, és végig néma maradt; közben pipázni tilos volt;

A vetés vége: magasba dobták a zsákot, hogy magas legyen a vetés; a szájba vett három magot a szomszéd földjébe dugták, s azt mondták: „Verebek, madarak, ezt egyétek meg!”; a vetőabroszt a ház tetejére dobták, hogy a jég el ne verje a vetést.

Jegyzetek

↑ Április 29. eredetileg Veronai Szent Péter vértanú ünnepe volt, de ez összemosódott Szent Péter apostol székfoglalásának február 22-i ünnepével, amit a népi etimológia Üszögös Szent Péternek nevez.

Források

Magyar néprajzi lexikon V. (Szé–Zs). Főszerk. Ortutay Gyula. Budapest: Akadémiai. 1982. 546–548. o. ISBN 963-05-2443-0
Csefkó Gyula: Üszögös Szent Péter. 1934. 17–19. o. = Népünk és nyelvünk, Hozzáférés: 2018. február 22.
Imre Samu: A felsőőri földművelés (Debrecen, 1941)
Balassa Iván: Földművelés a Hegyközben (Bp., 1964)
Kósa László: A burgonya Magyarországon (Bp., 1980)
Gönczi Ferenc: Göcsej, s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése (Kaposvár, 1914)
Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok (III. kötet, Pécs, 1940)
Pócs Éva: Az alávetés. Adatok a vetéstechnikák fejlődéséhez (Ethnographia, 1974)