PROFILPELAJAR.COM

	Vajda Pál
Született	1907. december 10.; Budapest
Elhunyt	1982. június 8. (74 évesen); Budapest
Álneve	Vajda Pál R.; Paál Rezső;
Állampolgársága	magyar
Foglalkozása	festőművész; művelődéstörténész; bibliográfus; író; újságíró; szakíró;
Sírhelye	Farkasréti temető (60-1-7. fülke)
	Sablon • Wikidata • Segítség

Ez a szócikk a történészről szól. Hasonló címmel lásd még: Vajda Pál (egyértelműsítő lap).

Vajda Pál Rezső (Budapest, 1907. december 10. – Budapest, 1982. június 8.)^[3] magyar technikatörténeti szakíró, szerkesztő, író, művelődéstörténész, bibliográfus.

Élete

Szülei Vajda (Weiss) László (1867–1949) a Ganz hajógyár mérnöke és Weiszkopf Anna (1877–1949).^[4] Középiskolai tanulmányait az Óbudai Árpád Gimnáziumban végezte, majd négy szemesztert a berlini Technische Hochschulében töltött. 1934-ben a párizsi Sorbonne Egyetemen filozófiai doktorátust szerzett. Mialatt Párizsban élt, sajtótudósító irodát nyitott (Service International de Presse), amely nemcsak a francia sajtót látta el szöveg- és képanyaggal, hanem több Franciaországon kívüli lapot is.

Külföldi tartózkodása alatt érdeklődése mindinkább a technikatörténet felé irányult. Ekkoriban sokszor megfordult a Conservatoire national des arts et métiers-ben, a világ egyik legelső ipari múzeumában, amelynek könyvtárában is dolgozott. Egyetemi tanulmányai befejezése után visszatért Budapestre és itt az Országos Közművelődési Tanácsnál kezdte meg munkáját, s ezzel egy időben a Vasárnapi Könyv című tudományos hetilap cikkírója, majd helyettes szerkesztője lett 1944-ig. Részt vett a Technikai és Tudományos Tudósító (Sajtótudósító) szerkesztésében, illetve a Rádióhallgatók Lexikonának munkatársaként dolgozott.

1932-től 1952-ig tagja volt a Vajda János Társaság elnöki tanácsának. 1937-38-ban a Világirodalmi Szemle felelős szerkesztőjeként működött, melyet a rendőrség 1938-ban betiltott, továbbá budapesti levelezője volt az amszterdami International Press Correspondentije sajtóirodának és a svájci Schweizerische Korrespondenzbürónak.

A második világháború után munkatársa volt a Szikrának – a Szakszervezeti Ifjúmunkás- és Tanoncmozgalom hetilapjának –, cikkeket írt a Dolgozók Világlapjába, az Újvilágba. 1952 és 1957 között az Élet és Tudomány levelezési rovatának társszerkesztője volt, majd 1958-ig a Hungarian Foreign Trade műszaki rovatvezetője és munkatársa a Kereskedelmi Kamarának és az Országos Találmányi Hivatalnak. 1963-tól külső munkatársaként dolgozott a Műszaki Emlékeket Nyilvántartó és Gyűjtő Csoportnál és az ebből 1973-ban kialakult Országos Műszaki Múzeumnál. Az utóbbi intézmény kiadásában 1963-tól megjelenő Technikatörténeti Szemle szerkesztőbizottságának tagja, majd 1973-tól haláláig szerkesztője volt.

Számos tanulmánya, cikke jelent meg az 1930-as évek közepétől haláláig szaklapokban, szakfolyóiratokban. Tanulmányai és könyvei mellett több tudomány- és technikatörténeti bibliográfiát állított össze. Fiatal éveiben elbeszéléseket és kisregényeket is írt.

Magánélete

Házastársa Eisler Bódog és Feichtmann Julianna lánya, Magdolna volt, akivel 1935. július 16-án Budapesten kötött házasságot.^[5] 1941-ben mindketten kikeresztelkedtek az evangélikus vallásra. 1948-ban elváltak. Második felesége Csizmarik Irén volt. Első házasságából született fia: Vajda Tamás László (1934–?)

Tagságai

MTA Műszaki Tudománytörténeti Bizottság
Kohászati Történeti Bizottság
MTESZ Múzeumi és Technikatörténeti Bizottság
Magyar Pen Club
Magyar Újságírók Országos Szövetsége
Tudományos Ismeretterjesztő Társulat központi műszaki szakosztálya

Művei

Mesél a hangszóró (Budapest, 1939)
Emlékezzünk régiekről (Budapest, 1942)
A százéves Lánchíd (Budapest, 1942)
Magyar feltalálók. Négy évszázad 46 technikusa (Budapest, 1943)
Akik százezreknek adtak kenyeret (Budapest, 1943)
Halál hull az égből. A légibombázás története (Budapest, 1944)
A Lánchíd története (Budapest, 1948)
Az utolsó futár (regény, Budapest, 1948)
Oroszok a magyar szabadságharcról. Adalékok a szabadságharc orosz nyelvű bibliográfiájához (Budapest, 1949)
A Szovjetunió és a Szovjet Hadsereg gazdasági segítsége Magyarországnak, 1945 (Budapest, 1950)
Nagy magyar feltalálók (Budapest, 1952, 1958)
Magyar tudósok, magyar találmányok (Budapest, 1955)
Nagy magyar nevelők (Budapest, 1957)
Nagy magyar feltalálók (Budapest, 1958)
Fizikatörténet életrajzokban (Budapest, 1960)
A hetvenöt éves transzformátor (Budapest, 1961)
A magyar villamosipar (bibliográfia) (Budapest, 1963)
A magyar alumíniumipar (bibliográfia) (Budapest, 1963)
A magyar hídépítés (bibliográfia) (Budapest, 1964)
Magyar hidak – magyar hídépítők. A hídépítés magyar úttörői (Budapest, 1964)
Mai magyar találmányok (1945-1965) (Budapest, 1965)
Magyar alkotók – Creative Hungarians (Budapest, 1975)
Asbóth Oszkár (szerk., minikönyv Budapest, 1978)
Bánki Donát-Csonka János és a benzinmotor (minikönyv, Budapest, 1979)
Déri Miksa- Bláthy Ottó-Zipernowsky Károly és a transzformátor (minikönyv, Budapest, 1981)
Eötvös torziós inga (Budapest, 1983)

Jegyzetek

↑ https://epa.oszk.hu/00000/00003/00030/adattar.html
↑ https://epa.oszk.hu/00000/00003/00030/nevmutato.html
↑ Gyászjelentése (1982). (Hozzáférés: 2020. szeptember 13.)
↑ Szülei házasságkötési bejegyzése a Budapest VII. kerületi polgári házassági akv. 553/1897. folyószáma alatt. (Hozzáférés: 2020. szeptember 13.)
↑ Házasságkötési bejegyzése a Budapest II. kerületi polgári házassági akv. 301/1935. folyószáma alatt. (Hozzáférés: 2020. szeptember 13.)

Források

Magyar életrajzi lexikon. Főszerk. Kenyeres Ágnes. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1994
Batári Gyula: Vajda Pál (1983. január 6.) Műszaki Élet, 38. évfolyam, 1. szám
Magyar tudóslexikon. Főszerk. Nagy Ferenc. Budapest, Better–MTESZ–OMIKK, 1997
A nyomdaipar magyar úttörői. Dr. Vajda Pál. 1. rész (1983) Magyar Grafika, 27. évfolyam, 5. szám