A fősziget egy 2062 méter magas, 11 kilométeres átmérőjű kör alaprajzú vulkáni kúp. Oldalai meredekek, speciális felszerelés nélkül csak néhány helyen lehet rá felkapaszkodni. A kúp tövénél másodlagos vulkáni kitörések nyomán kisebb platók keletkeztek. A legnagyobb sík terület 6 kilométer hosszú és 600 méter széles. Itt élnek a sziget lakosai az Edinburgh of the Seven Seas nevű faluban, amit általában csak „a településnek” neveznek.[3]
Éghajlata hűvös, viharos, csapadékos, de igazán hideg soha nincsen. A növényzet ezért szinte szubtrópusi. A fauna viszont az Antarktisz „közelsége” miatt szubarktikus, fókák, pingvinek, albatroszok élnek a szigeten. Több endemikus, röpképtelen madárfaj is kialakult az elszigeteltség körülményei között.[3]
Története
A szigetcsoportot Tristão da Cunhaportugáladmirális fedezte fel 1506-ban, partraszállását azonban a viharos tenger nem tette lehetővé. Az Atlanti-óceán viharainak gyakran kitett, lakatlan szigetcsoportot elsőként 1767-ben francia hajósok térképezték fel. Első állandó lakosa és egyben tulajdonosa, az 1810-ben idetelepedett amerikai Jonathan Lambert volt, akinek 1812-ben bekövetkezett halálát követően 1816-ban Nagy-Britanniához csatolták. A Szent Ilona szigeten száműzetésben élő Bonaparte Napóleon őrzésére az angolok helyőrséget telepítettek Tristan da Cunha szigetre, de a száműzött 1821-ben bekövetkezett halálát követően a helyőrséget áthelyezték, csak néhány telepes, William Glass és felesége valamint két társa maradtak a szigeten. Lakóinak száma 1897-ben 64-re, 1909-ben 95-re emelkedett.
A helyi lakosság halászatból (pl.: a legjobbnak tartott languszta, Jasus paulensis, mely a címerében is szerepel), és hajójavításból él, valamint jelentős bevétele származik a bélyegkibocsátásból. A lakók önellátásra rendezkedtek be.