A Thames folyó menti csata, amely az angol és kanadai elnevezésből moraviantowni csataként is ismert,[1]1813. október 5-én zajlott le az Erie-tókanadai oldalán az egyesült brit és indián erők, valamint az amerikai hadsereg között az 1812-es brit–amerikai háborúban.
Előzmények
A háború az amerikaiak 1812. június 18-ai hadüzenetével indult. Az Egyesült Államok formálisan azért fordult Anglia ellen, mert a Bonaparte Napóleon ellen bevezetett blokád érintette az európai vizekre érkező amerikai kereskedelmi hajókat is. Az angolok a blokád megsértésének ürügyével 250 amerikai hajót foglaltak le, és több ezer matrózt soroztak be azokról a brit flottába. A fő ok azonban az volt, hogy az amerikaiak ki akarták szorítani a briteket a kanadai területekről.[3][4]
Közvetlen előzmények
1813. január 22-én az amerikaiak megütköztek az egyesült angol-indián csapatokkal Frenchtownnál. A harc a Raisin folyó mellett zajlott, amelyről a csata későbbi amerikai nevét - Raisin folyói mészárlás - kapta. A név onnan ered, hogy az angol parancsnok, Henry Proctor ezredes ígérete ellenére az indiánok legyilkolták a sebesült amerikai katonákat. Az öldöklés élénken élt azoknak az emlékezetében, akiknek sikerült elmenekülniük a csatatérről. Sokan közülük ismét csatasorba álltak az általuk csak Mészáros néven emlegetett Proctor ellen Moraviantownnál.[1]
William Henry Harrison tábornok, későbbi amerikai elnök nagyjából egy héttel a mészárlás után érkezett a csata helyszínére, majd a Maumee folyó mellett megépítette a Meigs-erődöt. Az erődítményt május 1-jén megostromolták az angol és indián csapatok, majd 5-én egy sikertelen amerikai kitörés után körülbelül 600 foglyot ejtettek. Júliusban Proctor visszatért a Malden-erődbe.[1]
Harrison nagyjából 3700-4000 hivatásos és önkéntes katonával indult észak felé. A britek szeptember 18-án kiürítették Detroitot, majd 24-én a Malden-erődöt, és a Thames folyó mentén észak felé vonultak vissza. Proctor lassan hátrált az amerikaiak elől, de elmulasztotta a hidakat és egyéb átkelőhelyeket lerombolni, amivel jelentősen segítette Harrisonék előrenyomulását.[2]
Tecumseh, a 800-900 brit katonát 500 indiánnal erősítő főnök azt javasolta Proctor ezredesnek, hogy Moraviantow közelében ütközzenek meg az amerikaiakkal.[6] Tecumseh minél hamarabb fel akarta venni a harcot az amerikaiakkal, egyrészt mert emberei csatára vágytak, másrészt féltette a Detroittól nyugatra élő őslakosokat.[2]
A helyszínt Proctor választotta ki: bal szárnya a magas partfalú folyóra támaszkodott, a jobb oldala pedig egy lápra. E kettő között egy 180-270 méter széles ingovány is volt. A területet erdő borította.[1] Proctor úgy tervezte, hogy csapdába csalja Harrisont, azzal, hogy ágyúzással lekényszeríti az amerikaiakat az útról az ingoványba.[7]
Október 5-én délután az amerikaiak megkezdték a csatát. Harrison jobb szárnyán a lovasok voltak, bal szárnyán Isaac Shelby vezérőrnagy gyalogosai. Az amerikaiak "Emlékezz Raisinre!" felkiáltással indultak harcba. Mivel az ágyúzás elmaradt, a lovasok, majd a gyalogosok belegázoltak az angol vonalakba, és a nagy számbeli fölény alig negyedóra alatt eldöntötte a csatát.
Az angolok menekülni kezdtek, vagy megadták magukat: 477-en fogságba estek, ötvennek azonban, köztük Proctornak, sikerült megszöknie a csatatérről. Az ezredest gyávasága miatt később bíróság elé állították.[7] A másik oldalon az indiánok keményen küzdöttek, véres kézitusa alakult ki a fák között, és nagyjából egy órán át harcoltak. A vérontásnak Tecumseh halálával lett vége, mivel az indiánok, vezetőjük elvesztése után, szétszéledtek.[6] A harc során 15 amerikai meghalt, 30 megsebesült. A briteknek 18 halottjuk és 22 sebesültjük volt, az indiánok közül pedig 33-an estek el.[1]
A csata fontos eredményt hozott az amerikaiak számára. Tecumseh már a korai 1800-as évektől próbált összefogást teremteni a különböző indián törzsek között a terjeszkedő amerikaiakkal szemben. Az indián vezető halálával az őslakosok elvesztették erős vezetőjüket, ami hozzájárult ahhoz, hogy a következő évtizedekben egyre nagyobb területeket vehessenek el tőlük az amerikaiak.[6] A győzelemmel az Egyesült Államoknak sikerült biztosítania a stratégiai fontosságú északnyugati határt egy esetleges angol-indián támadás ellen.[1]
Érdekességek
Tecumseh a csata előtti éjszakán megjósolta, hogy nem éli túl az ütközetet. A kardját, amelyet a britektől kapott, átadta egy másik indiánnak, hogy juttassa el a fiához.
Az amerikaiak között harcolt William Whitley is, aki az első téglaházat építette Kentuckyban. Whitley 64 évesen jelentkezett önkéntesnek, és az indián főnökhöz hasonlóan ő is megérezte halálát. Évekkel később rokonai azt állították, hogy ő ölte meg harc közben Tecumsehet.
Egy másik legenda szerint Richard Mentor Johnson ezredes gyilkolta meg az indián főnököt, habár maga ezt nem állította. Johnson öt sebet kapott harc közben, de sikerült hátravergődnie a tábori sebészhez. Ott egy takaróba burkolva feküdt a földön, amikor ezt mondta egy őrnagynak: "Barry, nem fogok meghalni. Majdnem darabokra vágtak, de azt hiszem, a létfontosságú szerveim megúszták." Johnson valóban túlélte a csatát, és később az Egyesült Államok alelnöke lett.[1]
