Sántha Attila (Kézdivásárhely, 1968. március 5. –) erdélyi magyar költő, az Erdélyi Magyar Írók Ligájának volt elnöke.
Életútja
Középiskoláit szülővárosában végezte (1986); a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar–angol szakos tanári diplomát (1995), majd Szegeden doktorált (1999). 1992-től az Echinox magyar oldalainak szerkesztője volt; 1994 decemberében létrehozta az Előretolt Helyőrség c. folyóiratot, amelynek – később könyvsorozattá átalakult formájában is – szerkesztője. 1999–2000-ben az Oktatási és Nevelési Minisztériumban államtitkári tanácsos, 2000–2002 között a Sapientia EMTE irodavezetője, 2002–2004 között az Erdélyi Magyar Írók Ligájának ügyvezetője, 2004–2005 között elnöke, a kézdivásárhelyi Zelegor Kiadó alapítója (2006). 2006-ban hazaköltözött Székelyföldre, azóta Kézdiszászfaluban él, szabadúszó.
Munkássága
Első versei az Utunkban jelentek meg 1985-ben, azóta rendszeresen közöl hazai és magyarországi lapokban. Ahhoz az írói csoporthoz tartozik, amely az Előretolt Helyőrség című folyóirat és az Erdélyi Híradó kiadó körül tömörült. Ő az újdonságnak számító transzközép elindítója, ideológusa és teoretikusa. „Az Előretolt Helyőrség programos kiadványának szerzője – írja róla Fried István –, aki antiideologikus ideológiát szegez egyfelől a küldetésesként artikulálódó költészetteória ellen, másfelől nem hisz, pontosabban nem eléggé hisz abban a palimpszesztus-módszerben, amely (a »költőiség« őrzőjeként) a hagyománytörténésben beleszövi a maga költészetét a világköltészet szövedékébe, áttetsző maszkokat öltve, egyetlen költészetváltozatot sem utasítva el, számosat az önmagáéba integrálva.”
Első kötetének verseiben – Balázs Imre József szerint – többféle irodalmi hagyományból merít, leggyakrabban Christian Morgensternből, de találkozunk verseiben Edward Lear-reminiszcenciákkal, Nietzsche-aforizmák sugallatával, sűrű utalásokkal Münchhausen báróra vagy a Rejtő Jenő-ponyvaregényből ismert Troppauer Hümérre. Ennek a költészetnek a nyelve tudatosan nyit a szubkultúra felé: szándékoltan köznapi, sőt olykor az obszcenitásig menően közönséges. Második kötetében a székelynyelvjárás és népköltészet elemeiből merít, ebből kiindulva teremt egy fiktív nyelvet, amely az abszurd felé nyit, de ugyanakkor egyfajta titokzatosságba is burkolja világát. Később ezt a vonalat viszi tovább, eljutva a poétikai regiszter határáig, sőt át is lépve azon. Egyfajta „anti-irodalom” ez, amellyel programszerűen kívánja meghökkenteni olvasóit.
A tízezer példányban megjelent Kemál és Amál című verseskötetében a popularitás lehetőségeit próbálja ki a költészetben. Tamási Piroska szerint „Sántha Attila több költői ént állít elénk, több korból, de ezek mintha mégis viselnének közös vonásokat: a minőséget (látszólag) nem ismerik, a hitelességet nem hiszik, a kultúrában csalódtak (volna?), érdeklődésük perifériális, képzettségüket (ha van) eszközként kezelik a klasszikus értékskálán el nem fogadott igényeik kielégítésére, a kiegyensúlyozottságra pedig sem jogot, sem esélyt nem kaptak. Élnek. Túlélnek.”[2]
A Razglednicák című kötetében Pécsi Györgyi szerint a lázadás tovább él, a szerző a globalizáció és az egyetemes elbizonytalanodás idején a lokálist, a provinciát vállalja fel:„Sántha Attila a kilencvenes évek elején elhíresült radikális kolozsvári Előretolt helyőrség programadó költőjeként kezdte pályáját – elutasította a pátoszos kisebbségi szerepvállalást, a kisebbségi szerepbe való fordulást/menekülést, csak modern költő akart lenni. Ahogy akkor kor-adekvát válasz volt szembefordulása a beszűkített világlátás ellen, az utóbbi időkre ugyanúgy kor-adekvát válasz a székely-magyar sors, az identitás, az eredet, a lokális emberi kapcsolatok fókuszba emelése. Éppoly lázadás és tiltakozás a provincia vállalása ma, a globalizáció és egyetemes elbizonytalanodás idején, mint negyedszázada a Helyőrség provinciaellenessége. Időközben ugyanis – éppen csak, mint a föld mágneses pólusai – a megmentendő értékek helyet cseréltek.”[3]
Gondozásában jelent meg Laji bá’ Szini Lajos Küsdeg nyüszkölések (Kézdivásárhely, 2005 és Kézdivásárhely, 2007), Duma István András Csángó mitológia (Kézdivásárhely, 2005) és Hosszu Zoltán Dani bá’ (Kézdivásárhely, 2007) c. kötete.
A Székely szótár és annak bővített, javított, etimológiákat is tartalmazó második kiadása, a Bühnagy székely szótár nagyban hozzájárult a nyelvjárási elemekben bővelkedő székely irodalom újbóli megerősödéséhez.[4]
Adrian Alui Gheorghe: A scrie în limba maghiară este singura mea şansă să spun ceva autentic despre lume...Dialog cu poetul SÁNTHA Attila – Convorbiri Literare, 2006/4 (román nyelvű honlap)
Varga Melinda: Milyen hazája van egy székelynek? Távoli beszélgetés Sántha Attilával. Irodalmi Jelen, 2014 április Irodalmi Jelen 2014/4
További információk
Fekete Vince: Ki vagy te, Sántha Attila? Helikon, 1993/25.
Selyem Zsuzsa: A lét alapvető egysége, avagy két legyet egy csapásra. Korunk, 1994/11.
Szász Károly: Az új erdélyi líra. A Hét, 1995/30, 31–32, 33–34.
Szabó Róbert Csaba: Az írók társadalma. Interjú Sántha Attilával. A Hét, 2004/15.
György Attila: Sántha-kötet, Sántha-kritika. A Hét, 2004. június 16.
Vári Csaba: Verskötet vagy mi a hájderménkő? A Hét, 2004/14.
Tamási Piroska: Érzékeny elmélkedések csicsás könyv olvastán, avagy fokok egy égi létrán (Sántha Attila: Kemál és Amál. Ulpius-Ház, Budapest, 2004.) Látó, 2004/7
Balázs Imre József: Sántha Attila. In: Horea Poenar (szerk.): Dicţionarul Echinox. A–Z. Piteşti, 2008. 392–394.
Orbán Zsuzsa-Lilla: Ismerős történetek – Sántha Attila Razglednicák című verseskötetéről. Helikon (Kolozsvár), 2013. december 10.
A valamivel való ellátottságot kifejező, magyar -gy, -d vagy -sd képzős helynevek Moldvában – Corod (Kóród), Corogea (Kórógy), Cuejdiu (Kövesd), Helegiu (Halogy). Székelyföld XIV. 2010. 11.
2012
Három magyar eredetű besszarábiai helynév: Orhei. Székelyföld XVI. 2012. 2, Moldvai Magyarság XXIII. 2013. 2, 3, 4, 5, 6.
Ő, Akit Babbának Neveznek – a Vasorrú Bábától Babba Máriáig. Székelyföld XVI/7. 2012
A csángó népnév 1746-os és 1762-es említései. Moldvai Magyarság XXII. 2012. 6. (16.)
A besszarábiai Mugyiló magyarjairól. Moldvai Magyarság XXII. 2012. 7. (9–11.)
A milkói kun püspökség nyomai a toponímiában – puszta személynévi eredetű magyar helynevek a Milkó és a Putna folyók mentén. Moldvai Magyarság XXII. 2012. 9. (6–7), XXII. 2012. 10. (14–15.)
A milkói kun püspökség nyomai Észak-Vráncsa mikrotoponímiájában. Moldvai Magyarság XXII. 2012. 11. (14–16.)
.svg){kind=small}