A sziléziai felkelések – három fegyveres konfliktus Felső-Sziléziában, amelyek a lengyel államnak az első világháború utáni újjáépítéskor, 1919. és 1921. évek között történtek. A konfliktusok szorosan összefüggtek a sziléziai népszavazással (1921. március 20.), amely eldöntötte, hogy Felső-Szilézia Németországhoz vagy Lengyelországhoz fog-e tartozni.
Előzmények
A német kapituláció után a helyzet Felső-Sziléziában nagyon feszültté vált. A német közigazgatás felbomlása és a berlini forradalom miatt a lengyel népesség Sziléziában hamarosan néptanácsokat kezdett szervezni (1918 novemberétől), valamint más lengyel szervezeteket és pártokat. A német hatóság próbálta ezt megakadályozni, ennek megfelelő intézkedéseket adott ki és megerősítve katonai potenciálját. A német népesség saját militáris csapatokat szervezett Freikorpse (szabadcsapatok) néven. 1919. január 13-án a hatóság kihirdette az ostromállapotot Felső-Sziléziában, ennek révén megszüntethette a személyi sérthetetlenséget, a hadsereg házkutatásokat végezhetett és letartoztathatott lengyel személyiségeket. A lengyel népgyűléseket betiltották, bevezették a kijárási tilalmat. Ez az állapot fél évig tartott.
Felső Szilézia és a sziléziai felkelések területei:
I. felkelés
I. és II. felkelés
I., II. és III. felkelés
A felkelők által ostromolt városok: szürke körökben – a II. felkelésben, kék körökben – a III. felkelésben . Piros vonal : az államhatárok 1922-től
Augusztus 11-étől 14-éig tartott a sziléziai bányászok sztrájkja. A bányászok és kohászok követelték, hogy a Felső Sziléziát terrorizáló német rohamosztagok tagjai, illetve a Grenzschutz (határőrség) volt katonái ne dolgozhassanak velük együtt. Ezenkívül azt, hogy a hatóság hagyjon fel a munkások tömeges elbocsátásával, emeljék a béreket és szüntesse meg az ostromállapotot. A sztrájk óriási méretűvé vált – augusztus 14-én 140 ezer munkás részt vett benne.
1919. augusztus 15-én reggel egy mysłowicei bánya kapuja előtt kb. 3 ezer sziléziai munkás gyűlt össze feleségestül és gyermekestül, hogy átvegyék az illetményüket. A német igazgatóság halogatta a kifizetés időpontját és csak kb. 13-kor kezdte el bebocsátani a munkások csoportjait. A hosszú várakozás miatt felháborodott tömeg behatolt a bánya udvarára, erre a Grenzschutz tüzelt: hét bányász, két nő és egy 13 éves fiú áldozatul esett.
Augusztus 15-16-án a németek váratlanul letartoztatták a felső-sziléziai POW[1] néhány parancsnokát, akiknél dokumentumokat találtak, amelyek tanusították, hogy felkelés készül. Ebben a helyzetben a POW kiadta a parancsot, hogy a felkelés augusztus 17-én kezdődjön el. A felkelők megindultak Cieszyni Sziléziából és felvették a harcot a volt német-osztrák és német-orosz határnál fekvő területen (Pszczyna, Wodzisław Śląski, Tychy, Katowice, Bytom, Tarnowskie Góry). Augusztus 24-én a felkelés parancsnoksága, látva, hogy nincs esély több muníciót szerezni, és hogy segítség Lengyelországból nem jön, a németek nagy erőket összpontosító intézkedéseit látva felfüggesztette a kilátástalan harcokat.
A második sziléziai felkelés
Az első sziléziai felkelés leverését követően a németek terrorizálták a lengyel népességet. Az Antant-hatalmak úgy határoztak, hogy Felső-Sziléziában népszavazás legyen a német–lengyel határ kijelölése tárgyában. Ezért a német rohamcsapatok ki akartak űzni Sziléziából minél több lengyelt. Lengyel népgyűléseket szétvertek, a májusi felvonulásokat megzavarták, megtámadták a lengyel népszavazási bizottságokat.
1920. augusztus 19-én a felső-sziléziai népvezető, Wojciech Korfanty, harcba hívott a németek ellen. Éjszaka kitört a felkelés és elkezdődött az általános sztrájk. Augusztus 20-a és 25-e között a felkelők elfoglalták Felső-Szilézia kb. 1/3-át. Nem próbálták meg a legnagyobb városok elfoglalását, mert ott az antant erői állomásoztak.
A varsói lengyel kormány nem segíthetett a felkelőknek, mert éppen akkor folyt a varsói csata utáni lengyel ellentámadás a szovjetek ellen a nyemani hadjárat előtt.
Augusztus 24-én a Felső-sziléziai Szövetséges Kormányzó és Népszavazási Bizottság megparancsolta a német biztonsági rendőrség (Sipo) feloszlatását. Ezért a felkelés főparancsnoksága úgy döntött, hogy megnyitja a hadműveleteket, ami a következő nap meg is valósult. Ezzel teljesült a lengyelek fő követelménye. A második felkelés után a német biztonsági rendőrséget felszámolták, helyére a Bizottság létrehozott Abstimmungspolizei (Apo – népszavazási rendőrség) néven vegyes lengyel-német egységeket. Megígérték a lengyelellenes támadások tetteseinek megbüntetését . A lengyelek hivatalos parancsban a felső-sziléziai POW-ot feloszlatták és a sztrájk befejezésére szólítottak fel.
Népszavazás Felső-Sziléziában
A sziléziai népszavazás területe és ajánlatok a lengyel-német határraAlfons Zgrzebniok – az I. és II. felkelés parancsnokaWojciech Korfanty – a II. és III. felkelés, később a kereszténydemokraták vezetője
A népszavazás Felső Sziléziában 1921. március 20-án volt. A szavazásra jogosultak voltak azok a személyek is, akik a népszavazási terület belsejében születtek, de már nem éltek ott (hasonlóan, mint az egy évvel korábbi népszavazásban Warmiában és Mazúriában). Ez volt a lengyel ajánlat, mert a lengyel hatóság meg akarta szerezni a Ruhr-vidéken dolgozó lengyelek szavazatait. Ez oda vezetett, hogy kihasználva e döntést a németek odaszállítottak sok német nemzetiségű személyt, akik Sziléziában születtek, és ezek 18-szor többen voltak mint a választásra máshonnan érkező lengyelek.
Általában Lengyelország mellett a szavazásra jogosultak 40%-a állt ki, Németország mellett pedig 60%.[2] Kezdetben azt tervezték, hogy a szavazatokat községek szerint fogják számlálni, ami előnyösebb lett volna Lengyelország számára – de végül járások szerint számláltak. Majdnem minden város Németország mellett állt ki, nem így a szavazási terület keleti részén levő falvak többsége.
A számlálás alapján Nagy-Britannia és Olaszország képviselői azt ajánlották, Felső Sziléziát úgy osszák fel, hogy Lengyelország a szavazási területnek csak kis, déli részét (Pszczynai és Rybniki járások részei) meg a Katowicei járásnak egy kis részét (főként mezőgazdasági területeket) kapná meg, Németország pedig megkapná a maradékot (ún. Percival–De Marinis-vonal). A franciák Lengyelországnak az egész keleti Felső-Sziléziát (az ipari területtel együtt) szándékozták átengedni (ún. Le Rond-vonal, vagyis Korfanty-vonal). Olaszország és Nagy-Britannia véleménye abból következett, hogy így a sziléziai ipari teljesítmény nagy hányada a Németországra rákényszerített háborús kártalanítás céljaira lenne kihasználva.
A harmadik sziléziai felkelés
Abban az esetben, hogy a németek nyernek, a sziléziai lengyelek felkelést terveztek. Hasonló tervek születtek a németek oldalán is számukra kedvezőtlen eredmény esetére. Mivel az eredmény lengyel szempontból valóban előnytelen volt, Wojciech Korfanty 1921. május 3-án kiadta a felkelést indító parancsát. Egy nappal korábban elkezdődött az általános sztrájk a bányákban és a kohókban,[3] éjszaka különleges felkelő csapat levegőbe röpítette a vasúti hidakat az Oderán. Ezzel megszakadt a vasúti forgalom Felső-Szilézia és Németország között.
Május 10-éig a felkelők elfoglalták az Oderáig terjedő területeket (ez Felső-Szilézia kb. 2/3-a), Opole felé közeledve. Május közepére esett a németek ellentámadása: 21-e és 26-a között volt a nagy csata Góra Świętej Annynál, a németek elfoglalták a települést, de nem sikerült áttörniük a frontot. Egyidejűleg május 23-án a lengyelek visszaverték a német támadást az Olza folyó torkolatánál (Wodzisław Śląski és Racibórz környéke). Ezzel megakadályozták, hogy a németek hátba támadják a felkelőket, ami valószínűleg a felkelés gyors vereségét okozhatta volna. Június 7-étől a harcok megálltak és elkezdődtek a tárgyalások az antant képviselők közvetítésével. A lengyelek és németek fokozatosan kivonták az egységeiket a népszavazási területről.[4]
1921. július 5-én a felek fegyverszünetet kötöttek. A lengyel kormány Varsóban hivatalosan elhatárolta magát a felkelésért való felelősségtől. A Felső-sziléziai Szövetséges Kormányzó és Népszavazási Bizottság október 12-én Lengyelország számára előnyösebb döntést fogadott el Felső Szilézia felosztásról. Lengyelország megkapta a népszavazási terület kb. 1/3-át, ebben az egységes területet Katowicétól az Oderáig délen, ezen kívül a kohók 50%-át és kőszénbányák 76%-át.[5] Ez nagy jelentőséggel bírt Lengyelország gazdasági fejlődésében. A felkelés egészében elérte a célját. A Lengyelországnak átengedett terület 1922. május 14-én hivatalosan is átkerült a lengyel hatóságok irányítása alá.
Jegyzetek
↑Polska Organizacja Wojskowa – Lengyel Hadszervezet, 1914. augusztusában Józef Piłsudski által megalakított szervezet; eleinte az orosz megszálló ellen harcolt, azután Galíciában, Nagy-Lengyelországban és Sziléziában a többi megszállók ellen is.
↑[1]Archiválva2015. május 13-i dátummal a Wayback Machine-ben Plebiscyt na Górnym Śląsku – cikk a Lengyelország Története Múzeuma oldalán, belépés 2012-07-29
↑Adam Przybylski, Wojna Polska 1918 – 1921, Wojskowy Instytut Naukowo Wydawniczy, Warszawa 1930, 229–239. oldalak
↑Marek Masnyk Prowincja górnośląska (1919-1922) 226. oldal [in:] Historia Górnego Śląska
↑[2]Wybuch III powstania śląskiego – cikk a Lengyel Rádió oldalán, belépés 2012-07-30
Források
Joachim Bahlcke, Dan Gawrecki, Ryszard Kaczmarek (szerkesztők), Historia Górnego Śląska, Dom Współpracy Polsko-Niemieckiej, Gliwice, 2011
Norman Davies,Boże igrzysko. Historia Polski, Znak, Warszawa, 1999
Encyklopedia Powstań Śląskich (szerk. Franciszek Hawranek), Wyd. Instytutu Śląskiego, Opole, 1982
Kazimierz Popiołek,Historia Śląska. Od pradziejów do 1945 roku, Śląski Instytut Naukowy, Wyd. Śląsk, Katowice, 1984
.svg)
