Szülővárosában végezte az általános iskolát és a gimnáziumot, majd a szabadkai Városi Múzeum első igazgatója, Schulmann Imre tette lehetővé, hogy a szlovén fővárosban tanulhasson tovább. Egyetemi oklevelét Srećko Brodar professzor tanítványaként a Ljubljanai Egyetem Bölcsészettudományi Kar Régészeti Tanszékén szerezte 1958-ban. Visszatérve szülővárosába néhány évig tiszteletdíjasként dolgozott a múzeumban. 1960-ban választották meg a Szabadkai Városi Múzeum vezetőjének. Folytatta elődjeinek munkáját a helytörténeti múzeumban. A régészeten kívül a néprajz, a természettudomány, a kultúrtörténet, a numizmatika és a művészettörténet is érdekelte. Egyik alapítója és szervezője a Palicson indult Szabadkai Képzőművészeti Találkozónak.
Kapcsolatot teremtett a szegediMóra Ferenc Múzeummal. Elérte azt is, hogy a Vajdaság területén a washingtoni Smithsonian Intézet több ásatáshoz biztosított pénzügyi forrásokat. Amikor az 1960-as évek második felében elfogadták a kultúr(a)rendezési tervet (úgynevezett Kultúrotthon-terv) tiltakozásként lemondott igazgatói posztjáról. Ezután idejét a régészetnek és a helyismereti kutatásnak szentelte. A hetvenes évek gazdag észak-bácskai régészeti feltárásainak egyik vezetője, de dolgozott külföldön is, többek között Németországban és Magyarországon is.
Szaktanulmányokat, népszerű tudományos és ismeretterjesztő írásokat adott közre. Gyakran publikált a Bácsország vajdasági honismereti szemlébe, amelynek egyben egyik kezdeményezője és szerkesztője is volt. Az 1962-ben megjelent Seoba naroda kötet társszerzője.
Az újvidéki dicstelen joghurtforradalom után a politikai életbe sodródott. Alapítója volt a VMDK-nak, majd az abból kivált VMSZ-nek. Az 1960-as években és 1995-ben rövid időre a szabadkai önkormányzat tisztviselője volt.
Hitvallása: "Én régész vagyok! Egy ember, aki a múltból üzen a mának, aki szeretné megmutatni a városnak, miért szép szeretni és becsülni, tenni valamit."[2]
