PROFILPELAJAR.COM

A Supermarine Attacker egy angol sugárhajtású vadászrepülőgép volt, melyet a Supermarine vállalat gyártott a Királyi haditengerészet Tengerészeti légihadserege (FAA) számára. Ez volt az FAA első sugárhajtású vadászgépe^[1]

Tervezés és fejlesztés

Az Attacker fejlesztésére a Légügyi Minisztérium 1944. évi E.10 specifikációja alapján került sor. ("E" az experimental = kísérleti angol szó rövidítése.) A konstrukció felhasználta a Supermarine Spiteful dugattyús motoros vadászrepülőgép lamináris profillal rendelkező egyenes szárnyát, mely utóbbi repülőgépnek kellett volna felváltania a híres Supermarine Spitfire vadászgépet. Az Attackert úgy is hívták eredetileg, hogy "Sugárhajtású Spiteful".^[2] A repülőgépet ideiglenes vadászgép megoldásnak szánták a Királyi Légierő (RAF) számára, amíg egy másik repülőgép, amelyik szintén a Nene sugárhajtóművet használta, el nem készül. 1944. augusztus 30-án adtak fel megrendelést három prototípusra,^[3] ezekből a második és harmadik repülőgép-hordozóra alkalmas kivitelben kellett, hogy elkészüljön. További 24 sorozatgyártás előtti példányt is megrendeltek 1945. július 7-én, melyből hat a RAF-nak 18 pedig a haditengerészeti légierőnek volt szánva.^[4]^[5]

A Spiteful prototípus kezelési problémái a sugárhajtású változat fejlesztését is hátráltatta, és ez azt eredményezte, hogy a 24 gép gyártását leállították, de a három prototípuson tovább dolgoztak. Az eredeti tervekkel ellentétben a haditengerészet 18 darab de Havilland Vampire Mk 20 repülőgépet rendelt, hogy megkezdje a sugárhajtású gépek szolgálati kipróbálását.^[6]^[7] Végül a RAF lemondott mind a Spiteful, mind az Attacker tervéről, mivel egyik sem kínált jobb paramétereket a már hadrendbe állított Gloster Meteor és de Havilland Vampire vadászgépeknél.^[8] A Supermarine a projektet a flotta követelményeihez igazított változatára ajánlatot tett az Admiralitásnak is. A 392. jelű TS409 szériaszámú szárazföldi prototípus szállt fel először 1946. július 27-én Jeffrey Quill berepülőpilóta vezetésével.

Az Attacker egy sor hiányossággal küzdött, melyek többsége a kapkodó fejlesztésnek volt köszönhető. Az egyik ilyen a Spiteful farokkerekes futóművének megtartása volt, melyre azért került sor, mert elhúzódott azoknak a szerszámgépeknek a beszerzése, melyek lehetővé tették volna a szárny átalakítását és ezzel lehetővé vált volna orrkerekes futómű alkalmazása. A farokkerekes futóművel sokkal nehezebb volt repülőgép-hordozóra leszállni, a füves repülőtereken pedig a gép alacsonyan elhelyezkedő és lefelé irányuló fúvócsöve olyan mély barázdát fújt ki a talajból, hogy "három ember fekhetett bele".^[9]

Az első tengerészeti prototípus, a 398. jelű TS413 1947. június 17-én repült először Mike Lithgowval a pilótaülésben, három évvel a Meteor szűzrepülése után. Az FAA sorozatgyártásra 1949. novemberben adott megrendelést. Az első sorozatgyártású gép, az F 1 változat 1950-ben állt készen, és az FAA-hoz 1951 augusztusában állt szolgálatba a 800 tengerészeti légiszázadnál. Az F 1 változat fegyverzete négy 20 mm-es Hispano-Suiza HS.404 gépágyúból állt egyenként 125 lőszerrel. Motorja egy Rolls-Royce Nene Mk. 101 gázturbinás sugárhajtómű volt.

Szolgálatban

Az Attackernek rövid pályafutása volt a flottánál, egyáltalán nem szerepelt bevetésen és az első vonali szolgálatból 1954-ben kivonták. A Királyi Haditengerészet Önkéntes Tartalékánál még 1957-ig használták. Az Attackert a bevetésre kész századoknál a későbbi és sokkal hatékonyabb Hawker Sea Hawk és de Havilland Sea Venom vadászrepülőgép váltotta fel. 1952 és 1953 között 36 Attackert a pakisztáni légierőnek adtak el, ahol az 1960-as évekig volt szolgálatban.

Változatok

A legtöbb változat az FAA számára készült. Az FB 1 vadászbombázó változat volt, ami azon kívül, hogy földi célok támadására szánták, nem sokban különbözött az F 1 vadászgéptől. Az FB 2 volt a harmadik és utolsó változat, melyet az új Rolls-Royce Nene sugárhajtóművel szereltek fel és változtattak a sárkány szerkezetén is. Erre a típusra nyolc szárny alatti felfüggesztő konzol került, melyre két 454 kg-os bombát vagy nyolc nem irányítható rakétát lehetett függeszteni.

Műszaki adatok (F 1)

Méretek és tömeg

Személyzet: 1 fő
Hossz: 11,43 m
Fesztáv: 11,25 m
Magasság: 3,2 m
Szárnyfelület: 21 m²
Üres tömeg: 3826 kg
Teljes tömeg: 5339 kg

Hajtómű

Hajtóművek száma: 1
Típusa Rolls-Royce Nene gázturbinás sugárhajtómű
Tolóereje: 22,2 kN

Teljesítményadatok

Legnagyobb sebesség: 950 km/h
Hatótáv: 950 km
Legnagyobb magasság: 13 700 m
Emelkedési sebesség: 32,26 m/s

Fegyverzet

4 x Hispano-Suiza HS.404 20 mm-es gépágyú

Jegyzetek

↑ Bingham, Victor. Supermarine Fighter Aircraft. Ramsbury, UK: The Crowood Press, 2004. ISBN 1-86126-649-9.
↑ Buttler 2010, pp. 54, 56.
↑ Buttler 2010, p. 54.
↑ Andrews and Morgan 1989, p. 269.
↑ Buttler 2010, pp. 56–57.
↑ Andrews and Morgan 1987, pp. 269–270.
↑ Mason 1992, p.350.
↑ Taylor 1969, pp. 432–433.
↑ Gunston 1975, p. 130.

Irodalom

Andrews, C.F. and E.B. Morgan. Supermarine Aircraft since 1914. London: Putnam, 1987 ISBN 0-85177-800-3
Bingham, Victor. Supermarine Fighter Aircraft. Ramsbury, UK: The Crowood Press, 2004 ISBN 1-86126-649-9
Birtles, Philip. Supermarine Attacker, Swift and Scimitar (Postwar Military Aircraft 7). London: Ian Allan, 1992 ISBN 0-7110-2034-5
Buttler, Tony. "Database: Supermarine Attacker". Aeroplane. Vol. 38, No. 8, Issue 448, August 2010, pp. 54–71. London: IPC
Gunston, Bill. "Fighters of the Fifties: Vickers-Supermarine Attacker". Aeroplane Monthly, March 1975
The Illustrated Encyclopedia of Aircraft (Part Work 1982-1985). London: Orbis Publishing, 1985
Mason, Francis K. The British Fighter since 1912. Annapolis, Maryland: Naval Institute Press, 1992 ISBN 1-55750-082-7
Quill, Jeffrey (OBE, AFC, FRAeS). Spitfire – A Test Pilot’s Story. London: Arrow Books, 1989 ISBN 0-09-937020-4
Sturtivant, Ray. Fleet Air Arm Fixed-Wing Aircraft since 1946. Tonbridge, Kent, UK: Air-Britain (Historians) Ltd., 2004.ISBN 0-85130-283-1
Taylor, John W.R. "Supermarine Attacker". Combat Aircraft of the World from 1909 to the Present. New York: G.P. Putnam's Sons, 1969 ISBN 0-425-03633-2
Taylor, Michael J.H., ed. "Supermarine Attacker". Janes's Encyclopedia of Aviation, Vol. 5. Danbury, Connecticut: Grolier Educational Corporation, 1980 ISBN 0-7106-0710-5