A Cantor-halmaz konstrukciójához hasonlóan most is a [0, 1] intervallum bizonyos részintervallumait fogjuk elhagyni: az n. lépésben mindegyik megmaradt intervallumunk közepéből egy-egy 2-2n hosszú nyílt intervallumot dobunk el. (Másképp mondva: az n. lépésben a megmaradt 2n intervallum középső 1/(2n+2) arányú részét vágjuk ki (1/4, 1/6, 1/10, ...), tehát a Cantor-halmaztól eltérően nem fix ez az arány.) Vagyis az első lépés után a
halmazt kapjuk, a második után a
halmazt stb.
Ha az n. lépés után megmaradó pontok halmazát jelöli, akkor a halmazt nevezzük Smith–Volterra–Cantor-halmaznak. Más szavakkal: azon pontok lesznek az SVC elemei, amelyeket egyik lépésben sem dobtuk el.
Figyeljük meg, hogy minden lépésben a megmaradt pontok egyre kisebb hányadát vesszük ki, ellentétben a Cantor-halmaz konstrukciójával, ahol mindig a megmaradt halmaz 1/3-át dobjuk el. Intuitíven ez az „oka”, hogy a Smith–Volterra–Cantor-halmaz mértéke pozitív, a Cantor-halmazé viszont zérus.
Tulajdonságok
A konstrukció alapján látható, hogy a Smith–Volterra–Cantor-halmaz nem tartalmaz intervallumot, azaz nincs belső pontja. Mivel zárt halmazok metszeteként áll elő, így maga is zárt halmaz. Sehol sem sűrű, hiszen a lezártjának nincs belső pontja (zárt halmaz lévén a lezártja önmaga).
Világos, hogy a halmaz mértéke 1/2, hiszen az eldobott intervallumok összhossza:
Kapcsolódó szócikkek
Az SVC-t használjuk a Volterra-függvény konstrukciójánál (lásd a külső hivatkozást)
Az SVC példa nem Jordan-mérhető kompakt halmazra.
Az SVC indikátorfüggvénye példa olyan korlátos függvényre, amely nem Riemann-integrálható (0,1)-en, és nem egyezik meg majdnem mindenütt egy Riemann-integrálható függvénnyel.