Sfumato (olasz szó, jelentése magyarul: füstös, fátyolos) a reneszánsz festési módnak azt a technikáját jelöli, amely kerüli a lágy és éles részleteket, észrevétlenül vezet át a sötét árnyalatokból a világos árnyalatokba, vagy a világosból a sötétbe, azaz feloldja a kontúrokat, párás lágyságú festői előadást[1] tesz lehetővé.
Kezdete
Megfigyelhetjük Leonardo Szent Anna c. képén azt lágy, ködös tájkép hátteret, melyből mintegy kiemelkednek a szentek, első látásra figyelmünket a figurális csoportkép ragadja meg, hogy ez a kis csoport hol van, azt homály fedi, a sfumato technika segít szimbolikusan is elfedni az ismeretlent, amit még nem ismerünk, vagy nem is ismerhetünk, nem éles a kép, mintha kontraszt nélkül fényképeznénk, így láttatja a festő.[2] Először Leonardo da Vinci alkalmazta ezt a technikát, őt követően Raffaello, Hans Holbein és Tiziano is, mondhatjuk számos festő vagy majdnem valamennyi festő a reneszánsz cinquecento szakaszában. Tiziano kiindulóponton igyekezett világos alapról indítani a festést, így az ő színei is igen áttetszőek, friss hatásúak voltak, erős kontúrok nélkül születtek. Alább közzétett Vénusz képén megfigyelhetjük, hogy Vénusz mezítelen felső teste, s a kis Ámorok mezítelensége mennyire harmonizál, a sfumato segít ebben. Az olajfestés elterjedése, a chiaroscuro, a perspektíva és a sfumato alkalmazása mind hozzájárultak a reneszánsz festészet, s a későbbi stílus-korszakok felvirágzásához.
.jpg)
