Pekingi kacsa (állatfajta)

Ez a szócikk a házikacsafajtáról szól. Hasonló címmel lásd még: Pekingi kacsa (egyértelműsítő lap).
Pekingi kacsa
Rendszertani besorolás
Hivatkozások
Commons
Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Pekingi kacsa témájú kategóriát.

A pekingi kacsa a házi kacsa (Anas platyrhynchos domestica) kínai eredetű fajtájának az Amerikai Egyesült Államokban Aylesbury kacsával(wd) nemesített változata.

A nagy testű, tejfelfehér vagy világossárga színű, rövid lábú, meredek (közelítően 45°-os) törzstartású pekingi kacsa fő gazdasági jellemzője, hogy a kihizlalásra fogott naposkacsák már 7-8 hetes korukban elérik a 2,8-3,2 kilogrammos vágósúlyt. Kitűnő minőségű, ízletes és lédús húsának köszönhetően elsősorban pecsenyekacsaként értékesíthető. Gazdaságosságához hozzájárul, hogy élősúlyának 71-72%-a tiszta fogyasztási súly (köznyelven színhús). Emellett zsírra is hizlalható, tojástermelése szintén kiváló (200-240 db/év), jó keltethetőségi mutatókkal: anyaállatonként évi 150-170-es egyedszámú kacsaszaporulatot tesz lehetővé.[1]

A pekingi kacsa az 1870-es években jelent meg Európában, Magyarországra a 19. század végén jutott el. Kedvező adottságai ellenére 1947-ben a hazai házikacsa-állománynak – az indiai futókacsával együtt – mindössze 10%-át tette ki. Az agrárpolitikai vezetés az 1950-es évektől ösztönözte a pekingi kacsák minél szélesebb körben való elterjesztését, és az 1980-as évekre az állomány 40%-át már ez a fajta adta.[2] A 20. század második felében történtek kísérletek a hagyományos fehér magyar házi kacsa feljavítására a pekingivel való hibridizáció útján. A 2010-es évekre széles körben elterjedt a pekingi kacsa két magyarországi hibridje, a Hortobágyi és a Szarvasi K 94.[3]

Jegyzetek

  1. ↑ Mezőgazdasági lexikon II. (L–Zs). Főszerk. Sárossy Istvánné. 2. átd. kiad. Budapest: Mezőgazdasági. 1982. 336. o. ISBN 963-230-032-7  ; Kállay Béla: Magyarországon tartott fő baromfifajták és hibridek. Agrárium, XXII. évf. 1–2. sz. (2012) 62–64. o.
  2. ↑ Mártha Zsuzsánna: Baromfitenyésztésünk helyzete a felszabadulás után. Az MTA Agrártudományok Osztályának Közleményei, XVIII. évf. 3–4. sz. (1960) 373–399. o.; Facsar Imre: A kacsatenyésztés és -egészségügy helyzete. Magyar Állatorvosok Lapja, XXXIX. évf. 7. sz. (1984) 445–446. o.
  3. ↑ Kállay Béla: Magyarországon tartott fő baromfifajták és hibridek. Agrárium, XXII. évf. 1–2. sz. (2012) 62–64. o.

Irodalom

Ez a mezőgazdasági témájú lap egyelőre csonk (erősen hiányos). Segíts te is, hogy igazi szócikk lehessen belőle!