Bencés rend szerzetes volt, később a pikárdiaiCorbie-i kolostor apátja, korának legtudósabb teológusa. Halála után szentként tisztelték, emléknapja a soissonsi egyházmegyében április 26. volt. Több műve fennmaradt, így a De corpore et sanguini Domini, a Comment. in Matth., a Vita s. Adalhardi, a Vita S. Walae, a Passio Ruffini et Valerii Mart., az Expositio in Psalmus 44, az In Threnos, a De fide, spe et caritate,[1]Epithamium Arsenii.[2] Ezen kívül egyesek neki tulajdonítják a De partu virginis című írást is, amelyet viszont mások Szent Ildefonzhoz kapcsolnak.
Paschasius művei közül különösen figyelmet érdemel a De corpore et sanguini Domini című írás, amely a Tours-i Berengár-féle 11. századi viták alkalmával és később a reformáció idején nagy fontosságra emelkedett, mert a reformátusok szerint Paschasius újításokat hozott a Római katolikus egyház tanításába és az oltáriszentség transubstanciációja, ami később a katolikus egyház egyik dogmája lett, ő tanította volna először. Pedig Paschasius mindössze annyit tett, hogy az egyházban régóta meglévő nézetet tudományos-teológiai nyelven fejezte ki.[1] Műveltségére vall, hogy ismerte Cicerot és Senecát.[2]
