Nino Ferrer Genovában született, de élete első éveit Új-Kaledóniában töltötte, ahol apja mérnökként dolgozott. Jezsuita vallási oktatása Genovában, majd a Párizsban tartósan elidegenítette az egyháztól.
1947-től etnológiát és régészetet tanult a Sorbonne-on, amellett a zene és a festészet iránt is érdeklődött.
Tanulmányai befejezése után teherhajón dolgozva beutazta a világot. Amikor visszatért Franciaországba, a zene mellett döntött. Legjobban James Brown, Otis Redding és Ray Charles zenéje hatott rá.
Nagybőgőzni kezdett Bill ColemanNew Orleans Jazz Orchestrájában. Lemeze 1959-ben jelent meg először. Basszusgitáron játszott a Dixie Cats két 45-ös kislemezén. Szólóénekelést Nancy Holloway javasolt neki, akit Ferrer kísért. 1963-ban rögzítette saját első kislemezét (Pour oublier qu'on s'est aimé). A lemez B oldala, a „C'est irreparable” című dal 1965-ben nagy siker lett.
szólóénekesként 1965-ben a „Mirza” című dallal lett először sikeres. Más slágerei következtében is Ferrert énekeskomikusnak minősítítették. A sztereotípiák miatt úgy érezte, hogy csapdába esett, miközben végtelenül provokatív előadásai voltak színházakban, televíziókban és turnéjain is.
Olaszországban 1967-ben nagy sikert aratott az olaszul: La pelle nera, franciául: Je voudrais être un noir (Szeretnék fekete ember lenni) című dallal. Ez a soul. Ebben a dalban Ferrer fekete zenei bálványait arra kéri, hogy ajándékozzák neki fekete bőrüket a zene javára. Olaszországban a dalnak hosszan tartó ikonikus hatása volt.
A „La pelle nera”-t egy sor − csak félig komoly − olasz dal követte, amelyek kétszer is szerepeltek a Sanremói Dalfesztiválon (1968, 1970).
Ferrer fellázadt a francia show-biznisz korifeusai ellen, „cinikus technokratáknak és a tehetség mohó kizsákmányolóinak” tekintettette őket.
Kevésbé ismert dalaiban – amelyeket a siker jobbára elkerült – kigúnyolta az élet abszurditásait. Egyetértett Serge Gainsbourgval és Claude Nougaróval abban, hogy a dal „csak háttérzaj”.
1975-ben kezdett lovakat tenyészteni. 1989-ben Ferrer megkapta a francia állampolgárságot. Ekkor egy kórus kíséretével felvette a francia himnuszt.
Néhány hónappal édesanyja halála után (akinek haláláért felelősnek tartotta magát és depressziós lett) elővette vadászfegyverét, és egy kivágott kukoricatábla melletti ligetben szíven lőtte magát. Búcsúlevelet a házában felesége találta meg. A halálhír legtöbb francia és olasz újság címlapjára került: „Adieu Nino!”, „Nino Ferrer letette a telefonját”, „Ninónk délre ment”.
